Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 10. | *

Minden nappal csak egyre rosszabb lesz.

Még aznap, amikor kiköltöztem Dean szobájából, jobban elfajultak a dolgok, mint eddig valaha. Pontos részleteket nem árultak el a srácok arról, mi történt, csak annyit tudtam, hogy Dean próbált lefogni, míg Sam valami tablettát nyomott le a torkomon. Dean pipa volt: pipa volt a döntésem miatt, pipa volt a testévérére amiért eltitkolt előre dolgokat, pipa volt rám, de főleg magára. Csak úgy általánosságban pipa volt.

Minden egyes éjjel, amikor elaludtam, abban reménykedem, hogy végre normálisan alhatok, de valahogy mindig arra keltem, hogy vagy a könnyeimben fuldoklom, vagy valamelyik Winchester próbál észhez téríteni. Valamilyen furcsa oknál fogva Dean, mintha csak megérezte volna ezeket, mindig mellettem termett, legalább is megpróbált. Legtöbb esetben, mikor szükségem volt rá, velem maradt egy-egy ilyen álmom után, és addig vigasztalt és csitítgatott, amíg vissza nem aludtam. Ha ez nem igazán jött össze – ami elég gyakran megesett –, fent marad velem és általában valami filmet néztünk a gépén, vagy csak beszélgettünk.

Sam lázasan dolgozott a megoldáson a bátyjával együtt, de eddig​ még semmire sem jutottak. Már kilenc napja alig aludtam pár órákat, és ez egyre jobban kezdett kiborítani. Már mindent megpróbáltunk: altatókat; Cas egyszer az erejével altatott el, de nem sokkal később ugyan az volt a hatása, mint normál esetben; Dean egyszer már megpróbált leitatni, de az sem használt; Sam meditációs okosságaival próbálkoztunk, de nuku; és még Rowena is kipróbált valami mágiát, de mintha mi sem történt volna. Az egyetlen megoldás, ami akár egy kicsit is le tudott nyugtatni, az maga Dean Winchester.

Feladtam a büszkeségemet, és inkább kiélveztem a jókedvét meg az önzetlenségét, miszerint megint beáldozta az idejét annak érdekében, hogy én jobban érezzem magamat. Ő a hátát az ágytámlának támasztotta, míg én az oldalamon heverve figyeltem a laptopján játszó újabb South Park részt. Ezt csak akkor szoktuk nézni, mikor egyikünk sem tud aludni, és az, hogy nemsoká végzünk az ötödik évaddal is, valamit elmond az alvási szokásainkról.

Egy ideje már törtem a fejem valamin, és olyannyira elmerültem a gondolataim között, hogy fel se tűnt mikor lett vége a résznek, csak mikor újat kapcsolt.

– Dean...? – szólítottam meg halkan.

– Mondd – válaszolt rám sem nézve.

– Miért nem adtátok még fel?

Zavartan pillantott le rám, majd előre hajolt és egy könnyed mozdulattal megállította a részt. Meredten néztem továbbra is a laptop képernyőjét, csak hogy ne kelljen Dean kérdésekkel teli szemébe néznem. Éreztem magamon a tekintetét, de leküzdöttem a kényszert, hogy felé nézzek, mert pontosan tudtam, mit látnék az arcán. Haraggal vegyes értetlenség, mint mindig, mikor ezt a témát hoztam fel.

– Mi sosem adjuk fel – mondta magabiztosan, és a könyökével oldalba bökött, ezzel elérve, hogy felé fordítsam a fejem. – Neked sem lenne szabad.

– Nem megy – súgtam a szemébe nézve, és éreztem, hogy akaratlanul is megremegett kissé a hangom. A tekintete lejjebb siklott az ajkaimra, mintha csak onnan olvashatná le az összes kérdésére a választ. Éreztem, hogy a szám szárazzá válik, és nagyot nyeltem, ahogy az én tekintetem is találkozott a résnyire elnyílt ajkaival.

– Kitalálunk valamit – mondta. A hangja mélyebbnek tűnt az átlagosnál, de mielőtt rájöhettem volna, mi árnyékolta be a hangját, megköszörülte a torkát, és pár centivel odébb húzódott. – Ha beledöglünk is, de válaszokat fogunk találni.

– Azt inkább ne – feleltem egy apró mosollyal, megpróbálva ezzel enyhíteni a hirtelen komolyabbá vált hangulatot. Viszonozta a mosolyomat, és kivételesen is úgy éreztem, visszatértünk a régi kerékvágásba. Meglehet, hogy kevesebb, mint egy hónapja ismerem csak, de olyan, mintha mindig is mellettem lett volna.