Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 4. |*

Ismét egyedül ébredtem a megszokott ágyamban. Hivatalosan is megkezdtem az ötödik napomat itt. Kidörzsöltem a szememből az álmosságot, és az oldalamra gördülve azon gondolkodtam, vajon ma mit fogok csinálni. Hosszú perceken keresztül csak feküdtem ott egyhelyben, mérlegelve a lehetőségeimet a minapi semmittevésre, mikor is megláttam a szemem sarkából egy feltűnő, sárga dolgot. Felkaptam a fejemet az alkaromról, és a csukott ajtó irányába fordulva egy sárga post-itet találtam a fára tűzve. Ez új.

A kíváncsiságtól hajtva kimásztam az ágyból, közben majdnem orra buktam az ágy mellett hagyott könyvben. Odaléptem az ajtóhoz, és elolvastam a nyomtatott betűkkel ráfirkantott üzenetet:

Elmentünk Sammyvel. Pár napon belül jövünk.

– D.

A homlokomat ráncolva futottam át újra és újra a sietős kézírással írt szavakat, némileg több információban reménykedve, de mivel egyértelműen nem volt benne több, ingerülten letéptem az ajtóról a sárga kis cetlit, és az öklömben összegyűrve a mellettem lévő szemetesbe hajítottam. A legkevésbé sem volt kedvem egyedül barangolni ezen a helyen.

Átöltöztem a pizsamámnak használt bő pólóból és rövidnadrágból egy kopott farmerba és trikóba, tudván, hogy a hőmérséklet ezen a helyen valahogy mindenhol tökéletesnek tűnt. A furcsa dolog korábban is felkeltette már a figyelmemet, de ha bármilyen kérdéssel is zaklattam volna a testvérek egyikét, biztosan nem ez lett volna az. Egyre egyszerűbben találtam el a főkönyvtárig, ahová unalmamban egyre többet mászkáltam. Az egyetlen zaj a lépteim kongó hangja volt, és ahogy az egyik, könyvekkel beterített tölgyasztalra támaszkodva körülnéztem, erősen gondolkodtam rajta, hogy szétszedem az egész helyet, csak hogy utána legyen mivel elfoglalnom magamat, például takarítással. Nem mintha anélkül nem fért volna rá a helyre egy egész takarítócsapat.

A tekintetem önkénytelenül is a bejárati ajtó felé kalandozott. Legutóbb, mikor megpróbáltam használni azt a vackot, kishíján elájultam, és most senki nem volt itt, hogy felkanalazzon a földről. Mégis, minél inkább tovább néztem az acélajtót, annál inkább vonzott a szabadság gondolata: mintha hipnotizált volna. Hezitáltam még egy pillanatig, de aztán szinte futva közelítettem meg a lépcsőt. Kettesével szedtem a fokokat, ám amikor megláttam az ismerős sárga cetlit, megtorpantam a felső fokon. Hátra söpörtem pár, a lendülettől a szemem elé hullott hullámos tincset, és hangosan fújtatva közelebb léptem hozzá.

Meg se próbáld – állt a cetlin ugyan azzal a kézírással. A méregtől elhomályosult látással téptem le és dobtam félre a Deanre jellemző parancsoló hangsúllyal írt üzenetet, ám alatta egy másik papír várt. Nekiestem az ajtónak, ám mindegy volt, mennyi erőt adtam bele, meg sem mozdult a rohadék. Egy frusztrált kiáltást hallattam, ahogy belerúgtam az ajtóba, és bosszankodva pillantottam a következő üzenetére.

Megmondtam. Ahelyett, hogy itt szarakodsz az ajtóval, csinálj valami hasznosat. Vagy ülj be Netflix-et nézni.

– D.

Hálás köszi, Dean! Még jó, hogy szóltál... Legszívesebben sípcsonton rúgtam volna. Leverten fordítottam hátat az ajtónak, és a korlátra támaszkodva néztem körbe a helyen: az alattam elterülő térképasztalon üres sörösüvegek sorakoztak, a hátrébb sorakozó masszív faasztalokon különféle kajásdobozok várták, hogy valaki végre megelégelje az ottlétüket és eltakarítsa őket az útból. Mivel úgysem telt volna nekik bejárónőre, én meg nem bírtam volna még egy órát is eltölteni a szobámban kuporogva valami könyvvel, úgy határoztam, kissé rendbe szedem a helyet.

Összeszedtem az összes szemetet, és a konyhából kihozott szemetesbe dobtam mindet. Egy nedves, tisztítószeres ronggyal végig töröltem az összes asztalt, miután rögtön az első asztalnál beletenyereltem egy kifolyt sörfoltba. A konyhában találtam a sarokban egy régi felmosót. Többnyire felmostam, letöröltem néhány polcot is a portól, de néhány óra elteltével annyira kimerültem, hogy csak levágódtam egy random székbe, és kifújtam a szemem elé hulló, laza kontyomból kiszabadult pár tincsemet. Megengedtem magamnak pár perc néma csendet, amit végül a semmiből csengő telefon zaja tört meg. Összerezzentem a hirtelen hangra, és a fejemet oldalra kapva kerestem a hang forrását, ami kitartóan csörgött tovább.