Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 2. | 1/2 *

[A/N: Az átszerkesztett fejezet túl hosszúra sikerült, ezért kénytelen voltam két részre bontani ezt a fejezetet. Ezért ha kicsit furcsa a folytatás, előre is elnézést. :D]

Egy hatalmas könyvtári részben ültem, a kezeimet az ölemben pihentettem, és a szobában lévő embereket figyeltem. A barna hajú férfi fel-alá járkált, a karját összefonta maga előtt, és az egyik kezével az ajkát piszkálgatta, ahogy látványosan törte a fejét valamin. Nem messze tőlem, a robosztus fenyőasztal sarkán ott ült a másik férfi, aki időnként szóra nyitotta a száját, de azonnal be is csukta, mintha nem tudná pontosan, hogy mit is kellene mondania. Az ajkamat rágva néztem fel a méterekkel odébb cirkáló férfire, aki továbbra is úgy tett, mintha mi ott sem lennénk. Hosszú, értelmetlen perceken keresztül tűrtem, és minden egyes eltelt pillanattal egyre idegesebb lettem.

A hosszabb hajú fickó megköszörülte a torkát, ezzel ismét rá vonva a figyelmemet.

– A nevem Sam – kezdte finoman, és oldalvást a másik férfire nézett, és hanyagul felé intett. – Ő a bátyám, Dean.

Nos, ez részben megmagyarázta volna, miért volt annyira kiakadva. A férfire – Deanre – néztem, és minden erőmmel azon voltam, hogy megpróbáljam felidézni magamban az arcát, vagy bármit, ami rá emlékeztetne. Na de ha ők sem ismertek fel, én sem ismerhettem őket korábbról: de akkor meg ott marad az a lényeges kérdés a levegőben, hogy mégis honnan tudtam az ő nevét, miközben még csak a sajátomat sem tudtam megmondani nekik?

– Tényleg nem emlékszel a nevedre? – kérdezgetett tovább Sam, valamelyest közelebb hajolva hozzám. Ő rendesebbnek tűnt, mint a tiszteletteljes bátyja, aki eddig egy értelmes mondatra sem méltatott a legutóbbi akció óta.

– Nem – ismételtem el újra, és már igazán kezdtem unni, hogy mindent ötször kell elmondanom.

– És mi történt veled? – kutatta a tekintetem. A homlokára ráncokat rajzolt a zavar, amivel próbálta összerakni a képet. Látszólag csak ő próbált tenni bármit is ezügyben: én legszívesebben már itt sem lettem volna – bár hogy hová mentem volna, az kérdéses –, Dean levegőnek nézett, és már a Rowena nevű nő is magamra hagyott ezzel a két idegennel.

– Ötletem sincs – szegeztem a tekintetemet a földre. Reméltem, hogy esetleg onnan ki tudom olvasni a kérdéseimre a választ, de nem jött össze. – Hol találtatok rám?

– Az út és a semmi közepén – lökte oda a Dean félvállról.

Sam egy vékony vonallá préselte az ajkait, és az arcát oldalról megtámasztva vetett egy pillantást a testvére felé. Találkozott a tekintetük, és a szavak nélküli csatát végül Dean adta fel elsőként azzal, hogy valamit az orra alatt morogva a mennyezetnek fordította a tekintetét, mintha fohászkodva valakihez.

– Ezzel nem segítesz! – tárta szét tehetetlenül a karját Sam, és felállt az asztalról.

– Kösz, öcsi! – jegyezte meg egy gúnyos vigyorral az arcán, bár egy cseppnyi jókedv sem volt benne.

– Igazán nem akarok zavarni – kezdtem bele zavartan, és felemelkedtem a székemről. Sam felém sem nézve felém tartotta a tenyerét, ezzel megállítva engem egy kínos, félig ülő-félig álló pozícióban. Visszahuppantam a helyemre, amíg ő és a testvére sutyorogtam valamiről, és a könyvek alatt roskadó polcokat kezdtem el figyelni: vajon mennyi idő lehet, mire mindet kiolvassa valaki?

– Van hová menned? – fordult vissza felém Sam, kezeit a zsebébe csúsztatta.

Fogalmam sem volt róla. Semmit sem tudtam magamról, az eddigi három ember, akivel találkoztam, szintén ismeretlen volt – nem mellesleg elég barbár –, akkor a családomat honnan fogom tudni megismerni?