Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 11. | *

– Dean, ki vele!

– Nem mondom el, és kész!

Szinte menekült előlem, egyenest a könyvtárba: ez a hely egészen a beszélgetéseink 80 százalékának adott otthont, ahogy nagyrészt a veszekedéseinknek is.

– Légy szíves, én is mindig elmondom az enyéimet! – unszoltam tovább, és hajthatatlanul követtem őt, mint valami hűséges kiskutya.

– JJ, szálljunk már le a témáról! – csattant fel, ahogy szembefordult velem. Megtorpantam, és makacsul összezárt ajkakkal néztem fel rá.

– Srácok, mi van már? – nézett fel Sam az asztalon lévő szatyor tartalmából. Valószínűleg épp két veszekedő óvodás képét mutathattuk, de nem volt kedvem ezzel foglalkozni.

Deannel farkasszemet néztünk, és míg az ő tekintete azt üzente, hogy Úgysem mered, az én résnyire szűkült szemeim azt, hogy Csak figyelj.

– A bátyád démonjai az álmaimban is üldözik őt, és biztos buzisnak tartja ezt bevallani még magának is, nemhogy nekünk – címeztem ezt Samnek, végig Dean szemébe nézve. A szavaim hallatára megrándult a szája sarka, és a szeméből olyan mélyről fakadó düh sütött, amit nagyon régen láttam utoljára, és még azt is fontolásra vettem, hogy inkább a testvérénél keresek menedéket a haragja elől.

– Dean, azt hittem beszéltünk erről! – emelte a levegőbe a kezeit Sam. A bátyja csípőre tett kézzel fordult el tőlem az öccse felé, én meg nagyot fújtam most, hogy azok a smaragdszín szemek nem szúrtak keresztül. Mikor dühös volt, sokkal élénkebb volt a tekintete, majdnem mintha megpróbálná felemészteni az embert.

– Ahogy azt hittem, mondtam már, hogy nincs semmi bajom!

– Nekem az előbb nem úgy tűnt – csúszott ki a számon, mire felém kapta a fejét. Megadóan magam elé emeltem a kezeimet, és inkább odébb somfordáltam tőle, mielőtt rajtam csattan az általam keltett árulás fájdalma.

Ugyanis, mint az ahogy várható volt, valamelyikünk kettőnk közül mindig ráfarag álmok terén, és most épp rajta volt a sor. Csendesen olvasgattam épp egy könyvet, amit Sam szobájából vettem kölcsön – a Harry Potter könyvek ismerősnek tűntek, így remélve, hogy majd valamit az eszembe juttat, de eddig nem jártam sok sikerrel –, mikor aztán Dean szokatlanul sokat kezdett el mozgolódni. Először azt hittem csak ébredezik vagy valami, de mikor a szólongatásomra sem reagált, kezdett gyanús lenni a dolog. Nem sokkal rá pedig levegő után kapva ébredt, a tekintete akár egy űzött vadé, és mikor a vállához értem, úgy ugrott el az érintésem elől, mintha csak megégettem volna.

Azóta is alig bírt kinyögni egy értelmes mondatot.

– Haver, a legutóbbi kis incidensed után nem sértődnék meg, ha szólnál pár dologról – kezdett bele Sam nyugodt hangon, ami úgy tűnt, csak még inkább felpiszkálta a bátyát.

– Nincs most kedvem, se türelmem a pszicho-dumáidhoz, Sammy – intett felé Dean, a hangját árnyasra színezte a felszínre kívánkozó méreg és gúny.

– De... – kezdett el vitatkozni Sam, és a testvére felé lépett, mire amaz csak elutasítóan feltartotta a kezét, és a fejét rázva hátrált odébb.

– Nem, Sam.

Ez a két szó szimplán olyan elutasítóra sikeredett, hogy az öccse megtorpant és csak némán bámult a távozó bátyja után, aki egészen meg sem állt, míg el nem érte a nehéz bejárati ajtót. A vasajtó csapódásának hangjára összerezzentem, Sam pedig lesújtva hajtotta le a fejét. Valamiért nem lepődtem meg azon, hogy mikor szóba került némi bizalmasabb, lelkizésnek sem nevezhető beszélgetés, Dean azonnal lelécelt a hőn szeretett kocsijával, itt hagyva minket a kérdéseinkkel.