Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| Epilógus | *

Két évvel később...

Az Impala motorháztetején ültem, ami meleget sugárzott a testembe az engem körülvevő csípős hideg ellen. A tenyerem alatt langyos volt a kocsi teste, de jelenleg bármit melegnek éreztem volna. Mellettem Sam ücsörgött a kocsi orra elé lelógó lábakkal. Mindketten a csillagokat figyeltük hátra billentett fejekkel, a vállamon az ő kabátja pihent. A könyökére ereszkedve kémlelte a tiszta, csillagos égboltot, és a tekintetem egy kis ideig elidőzött az arcán.

Vajon mire gondolhat?

– Remélem boldog – szólalt meg egyszeriben, ajkát halovány mosolyra húzta. Az arcát finom borosta borította, amitől érettebbnek tűnt. Jól állt neki a komolyság.

– Én is – feleltem őszintén, és összébb fogtam magamon a dzsekijét, próbálva megállítani, hogy az egyre hidegebbnek ható szél elérjen a bőrömhöz. Szokatlanul hideg volt a mai este október végéhez képest, de szükségem volt erre a kis együtt töltött időre.

– Hiányzik – vallotta be egy kis idő után. A hangjából kiérződött a halovány szomorúság, amit ki tudja, milyen régóta nyomott el magában. Oldalvást az arcára pillantottam, csak hogy lássam, ő el sem szakította a tekintetét a csillagos égtől.

Nem feleltem semmit, csak szorosabban karoltam át a mellkasomhoz felhúzott térdeimet, és egy halk sóhajt hallatva kutattam a tekintetemmel a sötét eget.

Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam a csillagomat. Akárhányszor eljöttem ide, mindig azt az egy csillagot kerestem az égen, amit nem is volt nehéz kiszúrni. A Sarkcsillagon kívül ez volt a legfényesebb csillag az égen, körülötte óriási fekete űrrel, mintha a többi csillag csak félt volna, hogy az az egy ellopja a fényüket. Apró mosolyra húzódott a szám sarka, ahogy eszembe jutott Dean, amint még régen egy sörrel a kezében odabökött, mondván: „Az a szerencsétlen valszeg' épp felrobbant, azért ilyen fényes".

Majd eszembe jutott egy újabb alkoholmámoros gondolata, amit egy mítoszokkal teli könyv tanulmányozása közben ejtett meg: „A hősök nem élnek örökké, JJ. De a legendák az ő örökségük, és azokban élnek tovább."

Akkor még nem tudtam mennyire igaza van, de az idő úgyis igazolta az elméletét.

Mondhatni elégedett voltam az életemmel. Volt egy házam a kertvárosi övezetben, egy cuki, biztonságos kisvárosban. Tiszta volt a levegő, végre ablak is van a szobámon, és a rémálmaim is megszűntek a látomásokkal együtt. Démonok sem próbáltak minden sarkon az életemre törni, ahogyan semmilyen más olyan lény sem, ami nem ebbe a világba tartozna, leszámítva a két házzal lentebb lakó szomszédom vérszomjas kutyáját. Ezt leszámítva kedves és tünemény szomszédság vett körbe, dráma nélkül. Akár egy valóra vált álom.

A magam csendességében éltem a hétköznapi életemet egy közel sem hétköznapi férfi oldalán.

– Mi ez a csend? – csendült egy ismerős hang mellőlem, mire Sammel együtt felé kaptunk a fejünket. Pusztán a hangja hallatán mosolyra húzódott az ajkam.

Dean egy üveg sört nyújtott át az öccsének, aki felé biccentve megköszönte, mielőtt belekortyolt volna, majd az én kezembe is bele akart nyomni egyet.

És hogy mi történt vele? Rém egyszerű.

Persze akkor senkinek sem volt könnyű megemészteni, ami történt. Crowley valahogy tudott valamit, amit mi nem, ami nem is volt meglepő dolog. A Pokol királya ugyanis előállt azzal az elmélettel, hogy mivel ez egy elátkozott tárgy, talán ha megtöri a rátett átkot, elmúlhat a hatása. Nem hittem volna, hogy a kard tényleges eltörését jelenti ez alatt, de úgy kapta ketté, mintha csak egy pálcika lett volna.

A sokkos állapotomnak köszönhetően nem sokra emlékszem, csak arra, hogy Dean a karjaim között levegőért kapott, és hogy nyoma sincs annak a nagy, fekete masszát eresztő sebnek. Semmi egyéb baja nem volt pár repedt bordán meg egy kificamodott vállon, Samnek agyrázkódása lett és eltört a jobb sípcsontja, Castielt pedig elég csúnyán keresztbe szúrták a oldalán, de az angyal alig egy nap elteltével teljesen felgyógyult a sérüléseiből. A fiúknak nem volt ilyen szerencséje.

A kérésemre Dean szünetet tartott a vadászat terén. Nem beszéltük meg, hogy pontosan mennyi ideig is fog tartani az általa csak úgy emlegetett nyáriszünet, de én minél inkább szerettem volna kitolni. Jólesett végre a bunker falain kívül mást is látni, és egy életre elegendő könyvet olvastam ott, így látni sem akartam egy párat még egy darabig.

Azóta Sam egyedül vadászik, Cas-szel osztoznak a kecón, és kéthetente mindig beugrunk a bunkerbe egy röpke látogatásra. Ha Sam épp úton van (ami elég gyakran megtörtént) és még a közelben is volt, inkább ő látogatott meg minket Baby-vel együtt. Nehéz válás volt, de igen, a kocsit is megkapta.

Crowley-nak nem tudtam elégszer meghálálni azt, amit tett, és még csak a lelkemet sem kérte érte cserébe. Összesen annyit mondott, mielőtt felszívódott volna: „Csakis miattad tettem, Giselle, no meg persze azért, mert nem tudtam volna elviselni az örökkévalóságig Boci fancsali pofáját".

Miután pedig Dean is felfogta, hogy nem halt meg, és egy ideig nem is fog, Crowley csak ennyit intézett még hozzá: „Bőven elég a Winchesterekből idefent, nem kell még a Pokol levegőjét is mérgeznetek".

De én tudom, hogy szeretetből tette, amit tett. Ugyan nem tudom, hogy mióta ismeri egymást a két testvér és a Pokol királya, de tagadni sem lehet azt a baráti köteléket, ami összeköti őket. Bármennyire is tagadta volna mindkét fél.

Ami pedig az időzítést illeti, úgy tűnt, hogy minden csendes. A Pokol és a Menny is rendben volt, legalább is épp nem ölték egymás; a szörnyek sem próbálták átvenni a világuralmat, hála Samnek és a többi vadásznak. Dean csak akkor segített be egy-egy vadászatba, ha az házhoz jött: kötöttünk egy egyezséget, hogy ami a városunkban vagy annak környékén történik, az Dean ügye, az összes többiről értesítjük Samet vagy a többi vadászismerősét. Dean egy biztos pontjává vált a vadászok életében, akit bármikor bármivel felhívhattak egy szörnnyel kapcsolatban, telefonon keresztül azonnal intézkedett.

– Nem ihatok – ráztam meg a fejemet, és elutasítóan felemeltem a kezemet.

– Olyan mellettem nem létezik – makacsolta meg magát Dean, és közelebb tolta felém az italt. – Nincs lázadás! Ugyan mi bajod lehetne egy kis sörtől?

– Nem tesz jót a gyereknek – mondtam ki egyszerűen. Beletelt három egész másodpercbe, mire felfogta, miről beszélek, és az arcára kiülő sokk és a szemében csillogó apró öröm láttán kiszélesedett a mosoly az arcomon.

Mégiscsak sikerül meglepetést szereznem Dean Winchesternek.