The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

1. Akkor segítesz?

Sziasztok! Mindig nagyon izgalmas belekezdeni egy új történetbe... :) És most itt vagyunk, a The unforgiving első részénél.

Minden részhez tartozni fog egy dal (a fejezetek elején abból lesz mindig az a kis rövid idézet) a kedvenc zenekaromtól. Ezek nagyban tükrözni fogják az adott rész hangulatát, történéseit, ezeket hallgattam, miközben írtam a sztorit :) Itt is van tehát az első:  

********************************

Within Temptation - Empty eyes – Üres tekintet

„Olyan vagy, mint egy bennem élő szellem,

Aki kiszívja az életem

Mintha a lelkem láthatóvá válna

Az üres tekintetemen keresztül

Azon vagyok, hogy feladjam,

Nincs hová mennem,

Félek az érzéktől, amibe kapaszkodok

Nincs más mód,

Nincs kétség a végén

Nincs vesztenivalóm,

Semmi, ami megvédhetne..."

L.

– A neve Louis Tomlinson. 22 éves, 175 centi magas, barna hajú, kék szemű férfi. Betegségről nem tudunk. Drog- és illegális fegyverbirtoklásért ítélték el. Van ételallergiája?

Most először hagytam abba az ocsmány linóleum bámulását, és kaptam fel a fejem, hogy a középkorú, sötét bőrű férfira emeljem a tekintetem. Eddig olyan lelkesen sorolta a tényeket, mintha jobban ismerne, mint én saját magamat.

– Nincs – csóváltam a fejem, mert pillanatnyilag ennyi tellett tőlem. Van az az élethelyzet, ami megtöri egy elkényeztetett, nagyszájú ember lelkét. Előfordul, hogy egy beképzelt ficsúr hirtelen ráébred, nem ő a világ közepe. Két hónapja indultam el a lejtőn, amikor a szüleim kitagadtak, és azóta nem volt megállás. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam türtőztetni a pánikrohamot, ami az elmúlt néhány napban visszajáró vendég volt nálam. Újra lehajtottam a fejem, a teljes megadásom jeleként. Az egész világ ellenem fordult, és fájdalmas volt, amikor rájöttem, hogy egyedül képtelen vagyok vele szembeszállni. Gyáva voltam. Egy beszari alak, aki ezen a helyen könnyen célponttá válhat.

Aztán jött az ismerős érzés a csuklóimon. Hideg fém ért a bőrömhöz, a bilincs felkerült, és a fegyveres őr máris elkezdett kilökdösni az irodából. Elvették a személyes tárgyaimat, a telefonomat, a ruháimat, mindent. Úgy lépkedtem mellette, mintha meztelen lennék, pedig rajtam volt az a szörnyű, piszkoszöld rabruha. Pontosan emlékszem, két kapun és három ajtón vezetett át, míg elértük a cellákat. A legkorszerűbb biztonsági berendezésekkel biztosították azt, hogy innen bárki idő előtt szabaduljon. Amikor odaértünk a szürke kis helyiségbe, ami ezentúl az otthonom lesz, már remegtem, és a pánik egészen a torkomig kúszott. Aztán a cella ajtaja is bezárult. Úgy éreztem, nem kapok levegőt. A hangos csattanás még visszhangzott, amikor én már sípolva ziháltam. Tompán hallottam még, hogy a térdem koppan a hideg betonpadlón, de ezen kívül minden zajt elnyelt a sötétség, ami kíméletlenül körülölelt.

Nem tudom, meddig feküdtem félig ájultan a hideg kövön, de amikor magamhoz tértem, az első, amit észrevettem, az a fal volt. Pontosabban a karmolások a falon. Mint amikor valaki bekattan, és elkezdi magát kiásni valahonnan. Vajon hány nap, hány hét fog eltelni addig, amíg az én agyam is ennyire elborul? Magam elé emeltem az egyik kezem, és úgy forgattam, mint egy kisbaba, aki éppen a testrészeivel ismerkedik. A körmeim mindig ápoltak voltak, a bőröm puha és selymes, de valami azt súgta, ez hamar meg fog változni. Talán én is a falat fogom kaparni rövid időn belül, és akkor búcsút mondhatok a manikűrözött körmeimnek... A kezem szinte megbabonázva nyúlt a lekapart vakolat helye felé, és lassan, elgondolkozva simítottam végig a nyirkos felületet. Egyszerűen őrült volt? Vagy valamilyen szörnyűség történt vele? Gyorsan feltornásztam magam törökülésbe, és azon kaptam magam, hogy szeretnék minél többet megtudni arról a valakiről, pusztán a szétrongált fal alapján. Máris elment az eszem?! Percekig bámultam az otthagyott nyomokat, még a pislogást is a minimálisra csökkentettem. Szórakoztatott a gondolat, hogy ha minden apró foltnak, hibának a cellában ennyi időt szentelek, hamar elrepül az a pár hónap.