The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

27. Ez nem ilyen egyszerű

Sziasztok :) Itt a TU folytatása, jó olvasást kívánok hozzá! Kíváncsian várom, mit gondoltok ;)

Szörnyű, hasogató fejfájásra ébredtem, abból a fajtából, amitől kedvem lett volna a falba verni a fejem, csak hogy addig is egy kicsit máshogy fájjon. Ez egy olyan nap volt, amit szívesen átaludtam volna, de már ott elrontottam, hogy megpróbáltam kinyitni a szemem. Nyöszörögve tapogattam ki Harry helyét, és szomorúan vettem tudomásul, hogy bár a párnája még meleg, őt sehol sem találom. Lassú, kimért mozdulattal gördültem a hátamra, és a karomat kénytelen voltam a szemeim elé emelni, mert a sötétítő vékony résén bekúszó fénysugár elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, mintha apró tűkkel szurkálnák az egyébként is lüktető agyamat. Megfogadtam magamban, hogy soha többé nem iszom... Valószínűleg pár nap múlva már nem emlékszem az ígéretemre, de abban a pillanatban, az ágyon összekuporodva és fájdalmas hangokat kiadva, mintha haldokolnék, még a sör szagának a gondolata is elég volt, hogy megerősítse bennem: az alkohol az ördögtől való.

Csak akkor próbálkoztam újra kinyitni a szemeimet, amikor megéreztem a kávé illatát, és Harry halk, puhatolózó lépteit.

– Felébredtél? – suttogta, mielőtt leült mellém az ágyra. – Hoztam neked kávét és egy fájdalomcsillapítót.

– Kaphatnék rögtön kettőt? – nyüszítettem könyörgőn, mert abban a pillanatban csak ennyire tellett tőlem. A látásom végre kitisztult, ezért ki tudtam venni, ahogy Harry arcáról leolvadt a mosoly, és a kezében szorongatott bögrére szegezte a tekintetét.

– Hol fáj? – kérdezte megtört hangon.

– A fejem – mondtam magától értetődően, miközben az éjjeliszekrényre készített vízért és gyógyszerért nyúltam. Felültem az ágyon, lerúgtam magamról a takarót, mert melegem volt, és rögtön két dologra lettem figyelmes. Az egyik, hogy valamilyen furcsa dolog miatt nem volt rajtam alsó. A másik pedig, hogy olyan helyeken éreztem fájdalmat, aminek semmi köze a másnapossághoz. Ijedten néztem Harryre, de ő még mindig nem figyelt rám, aminek szívből örültem. Először magamban kellett összerakni a dolgokat. Nehéz volt az agyamat munkára bírni, és összerakni, hogy mi történhetett, de amikor végre sikerült, rájöttem, hogy jó ötlet lett volna azonnal, ébredés után a falba verni a fejem.

– Harry? – szólítottam meg remegő hanggal. – Harry, édesem, nézz rám! – kértem, miközben óvatosan a meztelen oldalához bújtam. Végre felém fordult, de nem tudtam, mit kellene mondanom. Valljam be az igazat? Hazudjak, és tegyek úgy, mintha mi lennénk a tökéletes pár? Harry gyönyörű, zöld tekintete bánatosan az enyémbe fúródott, és tudtam, hogy képtelen lennék hazudni neki.

– Nem emlékszel, ugye? – szólalt meg a legnagyobb döbbenetemre, mielőtt kinyithattam volna a szám. – Fogalmad sincs, hogy mit csináltunk?

Már éppen nyitottam volna a szám, hogy bocsánatot kérjek, de láttam, hogy Harry tekintete a lepedőre siklik, és megállapodik egy ponton. Félve néztem én is oda, és mint kiderült, nem alaptalanul. Hányingerem lett, és ráadásul amikor újra Harry felé fordultam, aki még mindig elborzadva bámulta a kis vércseppeket, a szívem is kettétört.

– Sajnálom... – mondtam alig hallhatóan. Az arcomat a tenyerembe rejtettem, mert egyszerre szégyelltem és gyűlöltem magam. Féltem is. Rettegtem attól, hogy most végérvényesen tönkretettem a kapcsolatunkat.

– Te sajnálod? – kérdezte Harry ironikusan. – A jelek alapján akár meg is erőszakolhattalak az éjjel.

– Tudom, hogy olyat nem tennél – szögeztem le határozottan. Nem tetszett, hogy magát okolja a történtek miatt, amikor csakis én tehettem mindenről.