The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

24. Meg kell találnunk

Sziasztok :) Egy kis nyugis rész... vagy a vihar előtti csönd? :D

H.

Úgy éreztem, egy kicsit kezd minden helyrebillenni az életemben. A rémálmaim egyre ritkábban jöttek elő, a hangulatom sokkal jobb volt, és a kapcsolatom Lou-val is csigatempóban, de fejlődött. Persze, reggelente furcsa volt úgy felkelni, hogy nem volt meghatározva, mettől meddig reggelizhetek, mikor zuhanyozhatok vagy mehetek ki a levegőre. Ahhoz is hozzá kellett szoknom, hogy amikor Louis-val csókolóztam az ágyban, ne pillantgassak idegesen az ajtó felé, attól félve, hogy valaki meglát minket, és onnantól mindennek vége. Talán a felszín alatt még ott lapult a félelmem, az, hogy úgy éreztem, egy senki vagyok, vagy hogy kilátástalannak gondoltam a jövőm, de Louis tett róla, hogy mindig lefoglaljon valamivel, és nem volt időm ilyen borús dolgokon morfondírozni. Az első héten végig otthon maradt velem, de amikor szombat délelőtt közölte, hogy este szeretné, ha elmennénk valahová, és előtte be kéne vásárolnunk, szinte felragyogott, amikor beültünk a kocsiba, és elindultunk a bevásárlóközpont felé.

– Szeretnél majd megtanulni vezetni? – kérdezte tőlem, ahogy a város legforgalmasabb útján haladtunk végig, miközben az eső halkan kopogott a szélvédőn.

– Lehet, de eddig még eszembe sem jutott – vallottam be egy kis vállvonogatás közben. – Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy egyszer majd kiengednek. Hogy utána mi lesz... azon sosem gondolkodtam. Nem is lett volna értelme, mielőtt megismertelek. Arra számítottam, hogy majd bekerülök egy reintegrációs programba, mert nem lett volna hová mennem – magyaráztam neki.

– Bármiben segítek, amit csak szeretnél. Ideje álmokat és terveket szőni – fordult felém egy pillanatra.

– Először szeretnék dolgozni, hogy pénzt kereshessek. Aztán meglátjuk.

– Ebben is segíthetek. Jövőhéten körbenézek a cégnél, hátha el tudlak helyezni valahová – mondta egy kis mosollyal.

– Rendben – egyeztem bele. – De nem akarok teljesen tőled függni – tettem hozzá óvatosan. Akartam, hogy ezt tudja, de féltem, hogy megbántom vele.

Szerencsére Louis bólintott, és ahelyett, hogy tiltakozni kezdett volna, megértően megszólalt:

– Persze, tudom, hogy milyen a természeted. Szükséged van némi önállóságra, ami nekem teljesen okés. Egészen addig, amíg nem akarsz külön lakásba költözni – jegyezte meg viccelődve.

– Az nem fog előfordulni – válaszoltam megkönnyebbülve. – De minden vágyam, hogy elvihesselek randizni egy étterembe, ahol majd én fizetek abból a pénzből, amiért megdolgoztam.

Louis hamarosan megállt egy piros lámpánál, és áthajolt, hogy megcsókolhasson.

– Szeretlek – suttogta az ajkaimra, mielőtt újra gázt adott, és hamarosan begurultunk egy alagsori parkolóházba.

Egy kicsit még mindig furcsa volt emberek között sétálgatni egy pláza folyosóján. Mindenhol gyermekes családok, nevetgélő fiatalok, a padokon összebújó párok, elegánsan felöltözött üzletemberek. A kirakatok és az óriás kijelzőjű tévék is teljesen lenyűgöztek. Azt se tudtam, hová nézzek. Hihetetlen, a világ mennyit tud változni hat év alatt. Mindenesetre próbáltam annyira normálisan viselkedni, nehogy zavarba hozzam Lou-t az ismeretlenek előtt. Ha észrevettem, hogy tátva maradt a szám, gyorsan bezártam, és ha túl sokáig bámultam egy embert, azonnal más irányba fordultam. De ő így is észrevette, bár nem adta semmiféle jelét, legalábbis nem nevetett ki. Ha látta, hogy tetszik nekem valami, akkor a kirakat előtt többet időztünk, és néha azt is megkérdezte, nem akarok-e bemenni. A legtöbb esetben csak megráztam a fejem, de amikor megálltunk egy tetováló szalon előtt, elfogadtam az ajánlatát.