The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

20. Aki miatt érdemes élnem

Sziasztok! Ésss itt a folytatás, amit már vártatok szerintem ;) De hogy biztos lehessek benne, kérlek, hagyjatok egy kommentet a rész alatt.

H.

Talán a fájdalomcsillapítóknak, talán a kényelmes matracnak köszönhettem, hogy olyan jól aludtam, ahogy már napok óta nem sikerült. A karom és a fejem lüktetett, de még ez sem akadályozott meg abban, hogy pár perc alatt álomtalan alvásba merüljek. Viszont amikor az éjszaka közepén kinyitottam a szemeimet, egy pillanatra nem tudtam hová tenni, amit látok. Meg voltam róla győződve, hogy az agyam szórakozik velem, mert talán jobban beütöttem a fejem, mint ahogy a doki állította. Elgondolkodva beharaptam az ajkam, és néhány pillanatig csak néztem Louis gondterhelt arcát.

Az ágyam mellett ült, a mobilját nyomkodta, és a másik kezével leheletfinoman az ép karomat simogatta. Éreztem az ujjait a bőrömön. Olyan volt, mintha kellemes, de tűzforró lángok nyaldosnák a kezem, és ez már elég volt ahhoz, hogy meggyőzzön: nem álmodok, nem hallucinálok, hanem tényleg ott van velem. Fáradtnak tűnt, de ahogy a telefon kijelzője megvilágította az arcát, olyan szép volt, mint egy angyal. A haja be volt állítva, de úgy sejtettem, az elmúlt órákban jó néhányszor beletúrt a világosbarna fürtökbe. Szürke, nagyon puhának tűnő pulcsit viselt, és a bőrkabátja mögötte volt felakasztva a szék háttámlájára. Furcsa volt a saját ruháiban látni, frissen borotváltan, tökéletesre nyírt frizurával, de rájöttem, hogy órákig tudnám nézni, miközben érzem azt a finom kis borzongást, ami az alhasamból indult ki. Még nem akartam megtörni a némaságot, de azt sem akartam, hogy tovább aggódjon miattam. A tenyere a csuklómra csúszott, és összevonta a szemöldökét, miközben olvasott valamit. Aztán megéreztem az illatát. Még a kórházi tisztítószerek és a drága tusfürdőjén keresztül is képes voltam kiszűrni azt a finom aromát, ami csak rá volt jellemző. Beleszimatoltam a levegőbe, mint egy kíváncsi kiskutya, és az illatán keresztül szinte már éreztem a nyelvemen a bőre ízét. A farkam éledezni kezdett a takaró alatt, és majdnem elnevettem magam a gondolatra, hogy Louis talán nem vette észre, hogy felébredtem, de arra biztosan felfigyel majd, ha sátrat állítok az ágy közepén. Az elfojtott nevetésem volt, amire felkapta a fejét. Mélyen felsóhajtottam. Lebuktam.

Louis tekintete az enyémbe fúródott, de úgy tűnt, még ő sem akar beszélni. Nem hiszem, hogy sejtette, milyen gondolatokkal szórakoztatom magam, de lassan az ő ajkai is mosolyra görbültek, és a keze megmozdult, hogy összefonja az ujjainkat. A telefonját a kabátja zsebébe süllyesztette, és most csak az ágyam felett végigfutó halovány éjszakai fény világított. Majdnem olyan volt, mint odabent, a rácsok mögött. Sosem volt teljesen sötét, de annyira világos sem, hogy rendesen láthassam őt. De most nem is volt szükség a fényre. Louis megszorította a kezem, a következő pillanatban pedig átült az ágyam szélére, majd várt. Egy kicsit úgy tűnt, mintha elbizonytalanodott volna, de amikor felemeltem a begipszelt kezem, hogy jelezzem, szeretném, ha közelebb jönne, máris lehajolt hozzám. Először az orrával cirógatta végig az arcom, miközben éreztem a forró leheletét a bőrömön. Aztán megtalálta az ajkaimat, és a kis, puha csókok még nagyobbra szították bennem a tüzet. Én voltam a türelmetlenebb, mert akaratosan megnyaltam a száját, és nem adtam fel, amíg meg nem kaptam a bejutást. Annyira szükségem volt már erre, mint éhezőnek egy falat kenyérre, így nem meglepő, hogy elégedetlenül szuszogtam, amikor néhány percnyi intenzív nyelvcsata után – ahol nem volt cél, hogy bármelyikünk nyerjen, csak az számított, hogy minél később legyen vége – elhúzódott.

– Szia – dünnyögte a nyakamba.

– Szia, kisherceg – feleltem reszelős hangon. Éreztem, hogy elmosolyodott, és hiába nem láttam, ez elég volt, hogy én is vigyorogjak. Egy kicsit talán fáradtan, egy kicsit melankolikusan, de mégis elképzelhetetlenül boldog voltam, hogy ott volt velem.