The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

2. Régóta vagy itt?

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat, és jó olvasást kívánok :)  

************************

Within Temptation - Tell me why – Mondd, miért?

„Dühömben elveszítem önmagam,

Összetörtem a harag által,

Semmi nem terelheti el a figyelmem arról,

Hogyan álljak bosszút.

Megöltem magam a semmiért,

És a fájdalom nem fog elmúlni,

Elvesztem magam az őrületben,

És a játék véget ért.

Ha visszaforgathatnám az időt,

Megtenném

De most itt vagyok."

H.

Nem jött álom a szememre. Hiába próbálkoztam mindenféle trükkel, már órák óta forgolódtam az ágyon. Talán az új cellatársam szeméből is kivertem az álmot, de most ez érdekelt a legkevésbé. Idegesített, hogy megint kaptam valakit, akivel egy ideig egy levegőt kell szívnom, de abban bíztam, hogy nem marad sokáig. Elég volt csak ránézni, és máris megállapítottam, hogy nem követhetett el nagy bűnt. Igazából még egy légynek sem tudna ártani. Ártatlanság ide vagy oda, azért hamar megtalálta a módját, hogy felhúzzon, és a Johnys ügy is arra utalt, hogy tök szerencsétlen.

Pedig jó dolog az, ha egy ember picit kigyúrja magát a börtönben. Ha a hierarchia tetején, vagy annak közelében állsz, senki nem kezd veled kötekedni, és ami a legfontosabb, nem akarnak téged a külön bejáratú ribancukká tenni. A ranglistát itt az izom határozta meg, és hébe-hóba az, hogy milyen bűnt követtél el. Általános érvényű szabály, hogy a pedofilokat mindenki utálja, sőt, azokat is, akik nagyobbra tarják magukat az átlagnál. A tiszteletet így vagy úgy, ki kell vívni, mert itt senkit nem érdekel a másik anyagi háttere, vagy odakint elért sikerei. Ha belépsz a börtön ajtaján, olyan, mintha egy új világba csöppentél volna. Minden rideg és szürke, sosem lesz színes, de rajtad múlik, hogy ki tudod-e húzni az itt töltött időt. Néha könnyebben megy, és úgy érzed, repülnek a napok. De van olyan, amikor az idő olyan lassan vánszorog, hogy csak arra leszel figyelmes, már szálanként tépkeded a hajad. Egy biztos: huzamosabb benntartózkodás esetén egyszer csak el kell búcsúznod a lelkedtől, de ha szerencséd van, az agyad még sokáig a helyén marad. Könyvet írhatnék a börtönben uralkodó szabályokról, és pszichológusokat meghazudtolóan tudnám elemezni a rabokat. Csakhogy nem akarom. A lelkem már így is elég sötét. Mert hát öt év, az tényleg öt év... Ebből hármat a kiskorúak börtönében húztam le, utána kerültem ide. Hihetetlen, de mégis jobb itt, mint ott. A gyerekek – főleg az agresszívak –, kivételes érzékkel terrorizálják lelkileg vagy testileg a gyengébb társaikat. Olyan ez, mint egy iskolában, csupán annyi a különbség, hogy itt az őrök csak akkor avatkoznak be, ha már vér is folyik. Nem egyszer vertek meg, míg megtanultam mindazt, amit ma tudok. És ha a kedves cellatársam nem szedi össze magát, neki is fájdalmas út fog vezetni odáig, hogy kitanulja a börtönélet csínját-bínját.

Nem voltam egy agresszív gyerek. Bár apám folyton verte anyámat, én még mindig elfordítom a fejem, ha vért látok. Talán már kiskoromban meg kellett volna szoknom az erőszakot, de éppen az ellenkezője történt: olyankor a gyáva kis részem szívesen elmenekülne, hogy bebújjon az ágy alá. Pont úgy, ahogy régen tettem.

Felültem, kicsit kinyújtóztattam a tagjaimat, aztán a WC felé vettem az irányt. Azért még mielőtt a kis elkerített részhez mentem volna, felnéztem az ágyon durmoló kiscserkészre, és megállapítottam, hogy mélyen alszik. Nagyszerű, ugyanis szükségem volt egy kis magányra, már amennyire itt lehetséges. Elárulok egy titkot: nem kellett pisilnem. Volt egy bevált taktikám az álmatlan éjszakáimra, ami után sokkal könnyebben el tudtam aludni. A hátamat a falnak támasztottam, és a kezem bármiféle gondolkozás nélkül csúsztattam a nadrágom alá. A legtöbb férfinak ilyenkor gondolom egy bögyös maca jár az eszében, hatalmas, vörösre festett ajkakkal. Azt hiszem, hogy ebben merőben eltérek tőlük. Én anélkül vertem a farkam, hogy bármilyen kép megjelent volna a lelki szemeim előtt. Az agyam teljesen kikapcsolt, és csak arra koncentráltam, hogy a kezem pont jól szorítson. Néha megálltam a makkomnál, majd olyan lassan húztam hátra a bőrt, hogy minden egyes idegvégződés bizseregni kezdjen. Amikor éreztem, hogy közel vagyok, letekertem a szabad kezembe egy kis WC papírt, és hallgatóztam. A cellatársam továbbra sem mocorgott, úgyhogy ismét megmarkoltam magam. Innentől már nem volt megállás. Fogaimat az alkaromba mélyesztettem, és ügyeltem rá, hogy egyetlen apró nyikkanás se hagyja el a számat. Ezt a képességemet az elmúlt évek során sikerült tökélyre fejlesztenem, mert én nem tartoztam azok közé, akik este a cellában szemérmetlenül verik a farkukat úgy, mintha egyedül lennének. Most is sikerült teljesen némának maradnom, egyszerűen csak a farkam végére szorítottam a klotyópapírt, aztán hagytam, hogy az izmaim beleremegjenek az orgazmusba. Amikor véget ért, némán tátogva kapkodtam a levegőt, és próbáltam a szívemet lassabb ütemre bírni. A vécé-be dobtam az átázott papírt, lehúztam, aztán pedig kezet mostam. Vettem még néhány mély lélegzetet, és lassan visszaballagtam a helyemre. Nem volt messze, csupán négyet kellett lépnem, és máris az ágynál álltam. A szokásos rituálé hatásosnak bizonyult, ugyanis alig tettem le a fejem a párnára, máris aludtam.