The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

6. Ne félj!

Sziasztok :) Jó olvasást kívánok, és szeretettel várom a kommenteket, csillagokat, ha tetszett a rész :)

****************************************

See who I am - Lásd, hogy ki vagyok  

Igaz, amit mondanak?
Túl vakok vagyunk, hogy megtaláljuk az utat?
Az ismeretlentől való félelem elrettenti a szívünket.
Gyere a világomba,
láss a szemeimen keresztül
Próbáld megérteni,
nem akarjuk elveszíteni, amink van
Már megálmodtuk,
de ki tagadhatja?
A legjobb módja a létnek
a valóság és hazugság között van.
Nézd, ki vagyok
Törj át a felszínen
Nyúlj a kezem után
Mutassuk meg nekik, mire vagyunk képesek,
Szabadítsuk fel az elménket és találjuk meg az utat.

  H.  

Szerettem a csöndes estéket a börtönben, amikor egyik rab sem kattant be, és kezdett el kiabálni, mintha a haját tépnék. Az elalvás előtti órában jól esett az elmúlt napon gondolkodnom, miközben a kísértő múltamat mélyen elzártam magamban. Most csak a jelenen és Louis-n járt az eszem. Már alig emlékszem, mikor volt olyan, hogy valakit ennyire közel engedtem magamhoz. Anya korai halála, és apa viselkedése a temetés után elég indokot szolgált arra, hogy mindenkit ellökjek magamtól. A börtön pedig sokkal inkább a túlélésről, a beolvadásról szól, mint a barátkozásról. Be kell valljam, először nagyon furcsa volt, hogy Louis az ellenséges viselkedésem ellenére nem adta fel. Én pedig, mintha csak megszállottan akarnám követni a példáját, elkezdtem nyitni felé. Tudtam, hogy ez nagyon csúnyán is végződhet mindkettőnk számára, de talán éppen ez lesz a mentsvárunk a rideg falak között. Kezdtem úgy érezni, hogy nem is jártam rosszul, amikor Louis-t betették a cellámba. Sőt, talán ez az egyik legjobb dolog, ami régóta történt velem. Valahogy az egész lénye színt vitt a szürke hétköznapokba, és már beleuntam abba, hogy tagadjam, mennyire jó beszélgetni valakivel, akiben úgy-ahogy, de megbízhatok.

Louis megmoccant a felettem lévő ágyon, hallottam, hogy átfordult a másik oldalára, de ahelyett, hogy újra minden elnémult volna, két perc múlva már szívszorítóan nyöszörgött. Nem ez volt az első alkalom, hogy rémálmai voltak. Már többször hallottam az elmúlt két hét alatt, ahogy éjszakánként nyugtalanul mocorog, érthetetlen dolgokat motyog magában, és olyan hangokat ad ki, mintha éppen kínoznák. De ezelőtt egy-két perc elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon, most pedig már a takarója is félig lelógott az ágyról. Idegesen fordultam én is az oldalamra, és próbáltam minél hangosabban igazgatni a végtagjaimat, hátha felébred rá. Sejtettem, hogy valahogy ki kéne húznom az álomból, de nem akartam megint a gondoskodó szerepét játszani. Túl veszélyes volt. Ha valaki rájön, hogy kedvelem őt, ezt felhasználhatja ellenünk. Ezen kívül azt sem akartam, hogy Louis megtudja. Néha nagyon... furcsa érzéseim voltak vele kapcsolatban. Éreztem, hogy tart tőlem, ahogy azt is, hogy titkol valamit. Olyan volt, mintha az összes mozdulatát, és a szavait is megtervezte volna előre, amikor a közelemben volt. Nem tudtam érte haragudni rá, én is valami hasonló módon tengettem a mindennapjaimat, de valami azt súgta, hogy fontos dolgokat titkol. Talán ha kedvesebb lennék vele, ha többet beszélgetnénk, akkor előbb-utóbb megnyílna nekem. Az ajkam akaratlanul is gúnyos mosolyba húzódott – már miért avatna be a titkaiba, ha nem adtam elég okot arra, hogy megbízzon bennem? Most is csak hallgatom, ahogy nyugtalanul forgolódik, és nem ébresztem fel, mert akkor még azt hinné, hogy foglalkozom vele. És miért? Mert ha túl közel kerülünk egymáshoz, akkor a többiek még a végén elkezdenek minket gondolatban összeboronálni. Mert ha azt hiszi, számít nekem, a végén még... nem is tudom. Mégis mit csinál? Szerelmes lesz belém? Majdnem elnevettem magam a gondolatra, és kezdtem úgy érezni, az egész csak kifogás. A valódi ok az, hogy gyáva vagyok. Lerúgtam magamról a takarót és idegesen kipattantam az ágyból. Aludni akartam, és ha Louis úgy mocorog felettem, mintha hadakozna valakivel, holnapra nagyon álmos leszek. Ahogy ott álltam, minden annyira szürreálisnak tűnt. A kis rácsos ablakon bevilágító holdfény, a folyosóról beszökő lámpafény, amiben láttam Louis testének lágy vonalait. A félhomályban is tökéletesen kivehető volt, hogy a hasán fekszik, az egyik combja fel van húzva oldalt, és a takarója már majdnem teljesen lecsúszott róla. Először durván meg akartam lökdösni a karját, hogy felébredjen, de ahogy láttam, hogy az arca egy magasságban van az enyémmel, a kezem egyszerűen nem moccant. Még sosem voltam hozzá ennyire közel. Az arcomon éreztem a forró lélegzetét, és az orromat teljesen betöltötte a bőre természetes illata. Az ajkai félig elnyíltak, és hevesen kapkodta a levegőt. Sokkal gyorsabban, mint ahogy kellene. A szempillái izegtek-mozogtak, de még ilyen nyugtalanul is gyönyörű volt minden egyes vonása. A szemeim teljesen váratlanul elkalandoztak a derekáig. A pólója egy kicsit fel volt csúszva, és a még mindig karamellszínűre barnított bőre csodálatosan mutatott az oldalán, a csípőcsontja pedig... Egyszerűen csak elképzeltem, milyen lenne végignyalogatni a vonalát. Nem tudom, mi ütött belém, de kezdtem érezni, hogy ezt nem szabad. Nyeltem egy hatalmasat és elkaptam a pillantásom. Újra az arcát néztem, és ijedten hátráltam egy lépést, amikor rájöttem, hogy a szemei ezúttal már nyitva voltak. Pillanatok alatt leizzadtam, és úgy éreztem magam, mintha egy gyerek lennék, akit rajtakaptak valami tiltott dolgon. Kinyitottam a szám, de semmi hang nem jött ki rajta, csak tátogtam, mint egy hal, miközben alig kaptam levegőt.