The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

32. Epilógus

Sziasztok! El sem hiszem, hogy elérkeztünk a végéhez... Ismét lezárul egy sztori, amit imádtam írni, már csak a furcsa körülmények miatt is, amibe belekényszerítettem a két fiút. Köszönöm, hogy ezen az érzelmi hullámvasúton is velem tartottatok :) Nyugi, nem maradunk sokáig Larry nélkül, jövőhéten már hozok is valami meglepit nektek ;) Ha szerettétek a sztorit, írjatok a rész alá valamit, és még egyszer köszönöm, a támogatásotok nélkül nem ment volna :) Külön hatalmas köszönet Carmennek, hogy mindig szakított időt a javításra. Higgyétek el, nélküle fele ennyire sem lenne olvasható a végeredmény :) Köszönöm, drága!!

Hat hónappal később

H.

Amikor megéreztem az arcomon a szelet és a napsugarakat, ahogy kiléptünk az utcára, ismét elárasztott az az érzés, mint mikor a börtönből szabadultam. A gondolataim a józan ész határán egyensúlyoztak, és azon filóztam, hogy talán nem érdemelte meg, és túlreagáltam az egészet, de közben végtelenül megkönnyebbültem, hogy lezárhatom az életem ezen sötét szakaszát. Az ügy hosszú hónapokon keresztül húzódott, de már amikor belevágtunk, akkor is tudtuk, hogy nem lesz egy egyszerű menet. Volt elítéltként bíróság elé állítani egy fogdaőrt őrültségnek tűnt, és néha győzött az a felem, aki inkább hagyta volna az egészet, csak hogy nyugalomban élhessen, de akkor szerencsére mindig jött Louis, aki a szememre hányta, hogy Jason más fiatal fiúkkal is megteheti azt, amit velem, ha nem csinálunk valamit. Nagyon szükségem volt a biztatására, mert sokszor elbizonytalanodtam, és már tudom, hogy jól döntöttem, amikor a szörnyeteg ellen vallottam.

– Nagyon büszke vagyok rád – mondta nekem Louis, miközben a kocsija felé sétáltunk, és a derekamnál fogva közelebb húzott magához, majd belecsókolt a nyakamba. – Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek – tette hozzá. Én ebben annyira nem voltam biztos, mert tényleg sokszor próbáltam meghátrálni, de azért bólintottam. Olyan jól esett, hogy végig mellettem volt, bátorított, felvidított és támogatott, ha arra volt szükség. És még meg sem köszöntem neki.

– Nagyon büszke vagyok rád – mondta nekem Louis, miközben a kocsija felé sétáltunk, és a derekamnál fogva közelebb húzott magához, majd belecsókolt a nyakamba. – Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek – tette hozzá. Én ebben annyira nem voltam biztos, mert tényleg sokszor próbáltam meghátrálni, de azért bólintottam. Olyan jól esett, hogy végig mellettem volt, bátorított, felvidított és támogatott, ha arra volt szükség. És még meg sem köszöntem neki.

– Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire hálás vagyok – mondtam neki, amikor már a kocsiban ültünk, mert hangosan akartam a tudtára hozni. Biztos voltam benne, hogy szavak nélkül is érzi a hálámat, de így gondoltam helyesnek. – Szeretlek. Fogalmad sincs, hogy mennyire – tettem hozzá egy kicsit elszoruló torokkal, mire óvatosan felém pillantott. A nap hétágra sütött, és rajta volt a napszemüvege, ahogy vezetett, de pontosan tudtam, hogy mennyire ellenállhatatlanul csilloghat a szeme a sötét lencsék mögött, miközben elmosolyodott.

– Én is, Harry – biztosított róla, és egy pillanatra megszorította a kezem.

Nehéz időszak állt mögöttünk. Amíg én Jason ellen tanúskodtam, Lou-t is behívták Tyler tárgyalására. Az utóbbi hetek folyamatos bíróságra járásból álltak mindkettőnknek. Előfordult, hogy annyira frusztráltan, szellemileg és lelkileg is kimerülve estünk haza, hogy kis semmiségeken kaptunk össze, mint az öreg házasok. A legtöbbször szerencsére csak ideig-óráig tartottak a kis cicaharcok, és másnap már nem is emlékeztünk rá. Louis-t megviselte, hogy az exe ellen kellett tanúskodnia. Már attól is a plafonon volt, hogy látnia kell azt a szemétládát, aki elhitette vele, hogy szereti, közben ott használta ki, ahol tudta. Egyetlen egyszer kísértem be a terembe, hogy megnézzem magamnak azt a rohadékot, de negyed óra után ki kellett mennem, mert attól féltem, nekiugrok, ha tovább kell bámulnom a pofáját. Az eset után is mindig elkísértem Lou-t, de odakint vártam, amíg véget nem ért a tárgyalás. Amikor hazamentünk, Louis-nak nagyobb szüksége volt rám, mint bármikor. Tudtam, hogy ezerszer el kell neki mondanom, hogy mennyire szeretem, ezért ilyenkor mindig babusgattam, és órákon keresztül szeretkeztünk. Később kifulladva, elégedett mosollyal az ajkán dőlt hátra, már tudtam, hogy rendben lesz.