The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

19. Minden követ meg fogok mozgatni

Sziasztok! Régen volt már rész, úgyhogy most hoztam egy kis folytatást :) 

L.

Még életemben nem voltam egyszerre ennyire feszült, tettre kész és határozott. Legszívesebben törtem-zúztam volna, és miközben a kávémat kavargattam, el is döntöttem, hogy este lemegyek a kondiba. De úgy tűnt, nem csak én vagyok ideges. Zachary a szalvétát igazgatta a lattéja mellett, és olyan pontosan hajtogatta össze, mintha az élete múlna rajta. Nem könnyítettem meg a dolgát, amikor hosszú, kínos másodpercekig fel sem emeltem a tekintetem a kávézó bézsszínű terítőjéről.

– Örülök, hogy jól vagy, és...

– Hagyjuk a formaságot! – szóltam rá kíméletlenül, mielőtt még befejezhette volna a seggnyalást. Attól tartottam, hogy a végén eldurran az agyam, és rajta fogom leverni minden indulatomat. Végre ránéztem, és ahogy találkozott a tekintetünk, még alaposabban sikerült ráijesztenem. Nem lepődtem meg. Három napja voltam bent a börtönben, és az őr három napja küldött el azzal a marhasággal, hogy Harry nem akar látni. Azonnal tudtam, hogy Jason áll a háttérben, és a gondolat, hogy Harry ott van vele, én meg idekint, a fal túloldalán elég volt, hogy előhozza a legagresszívabb énemet. Az összképhez még az is hozzátett, hogy nem borotválkoztam, alig ettem és aludtam azóta. – A segítségedre van szükségem, Zach.

Apám cégének fiatal, ugyanakkor legjobb ügyvédje még kényelmetlenebbül kezdett el mocorogni a széken. Tudtam, hogy mi a baja. Hogyne tudtam volna. Pont az, ami miatt nem segíthetett, amikor a legnagyobb szükségem volt egy jó jogi képviselőre.

– De apád... – kezdte, de megint nem hagytam, hogy végigmondja.

– Tudom – jelentettem ki kicsit hangosabban, és még az asztalra is rácsaptam az öklömmel. – Azt hiszed, nem tudom, hogy a markában tart a pénzével? – kérdeztem keserűen felnevetve. Zachary gyorsan ivott egy kortyot a kávéjából, és a pohár fölött úgy nézett rám, mintha nem tudná elhinni, hogy ennyire megváltoztam ilyen rövid idő alatt. Gondolom, meg volt róla győződve, hogy ez a beszélgetés sokkal könnyebben, és kevésbé kellemetlenül fog zajlani. Láttam rajta, hogy szabadulni akar. Legszívesebben felkapná az aktatáskáját, és otthagyná a félig megivott kávét velem együtt.

– Miben lehetek a szolgálatodra? – kérdezte végül. Hát akkor essünk túl rajta!

– Szeretném, ha mindent megtennél, hogy egy fiatal fiút kihozz a börtönből, amilyen hamar csak lehetséges. A pénz nem számít – szögeztem le.

Zach szemöldöke hirtelen a homloka közepére szaladt. Ismét sikerült meglepnem, aznap már sokadszorra.

– Egy fiút... – ismételte halkan, miközben kíváncsian nézett rám. – Miért?

– Nem tartozik rád – forgattam meg a szemeimet. – Az az idő már elmúlt, Zach.

– És ez az új Louis Tomlinson drogkereskedőkkel meg börtöntöltelékkel dug? – kérdezte az összeszorított fogai között sziszegve. Ezúttal én voltam az, aki meglepődött. Nem tudtam, hogy dühömben lekeverjek neki egyet, vagy inkább nevessek azon, mennyire szánalmas. Hihetetlen volt, hogy még három év után is...

– Csípem a rosszfiúkat, az ügyvédek viszont borzasztó unalmasak – mondtam egy gúnyos mosoly és egy kacsintás kíséretében. – Ne vedd magadra, de valójában sosem volt esélyed.

És ez volt az a pillanat, amikor eléggé kihoztam a sodrából ahhoz, hogy felpattanjon az asztaltól, és egy dühös, hisztis gyerek módjára majdnem elrohanjon, hiszen nem kaphatja meg azt a játékot, amit a legjobban szeretett volna. Az egyetlen, ami megállította, az a tenyerem a remegő kézfején.