The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

4. Miért, te még szűz vagy?

Sziasztok! Meghoztam a történet legújabb részét, nagyon jó olvasást kívánok hozzá! :) A hozzászólásokról és csillagokról se feledkezzetek el, ha tetszett a rész :)

****************************************

I don't wanna – Nem akarok...

„Az összetört álmok útját járom
És tudnom kell, miért
Az igazság keresése a hazugságokon át
lesz a vezérem
Nem tudom elhinni, ami történik
Nem tudom, mit mondjak
És mit meg nem adnék azért,
hogy megváltoztathassam a sorsunkat
Nem akarok így élni,
ez kísérti az elmémet."

H.

Sokszor akkor fogod fel, hogy mit történt veled, amikor az élet úgy igazán, kegyetlenül megleckéztet. Mindig imádtam a csokis pudingot. Gyerekkoromban az sem számított, ha a forró massza leégette a nyelvem, mert ahogy elkészült, már lapátoltam is befelé.

Amikor anya meghalt, mindhárman ott álltunk a sírja körül. Apa sírt. Patty, a nővérem szintúgy, ezért kötelességemnek éreztem, hogy én is kicsikarjak magamból néhány könnycseppet. Csupán tizenegy voltam, a halálnak még csak a gondolatával ismerkedtem, amikor úgy döntött, elhagyja a kötelező köröket, és ajtóstul ront a házba: azaz elveszi azt, aki a világot jelentette nekem. Képtelen voltam elfogadni és felfogni, hogy a nő, aki még előző este pudingot főzött nekünk, és leküldött a boltba tejszínhabért, hogy addig se legyünk láb alatt, másnap este már egy hullaház tepsijében feküdt, arra várva, hogy mikor tudjuk kifizetni a hamvasztását. Hosszú hetekig vártam haza, hogy megkérhessem, készítse el a kedvenc desszertemet. Két hónappal a temetés után tört el a mécses, amikor Patty felajánlotta, hogy ő majd csinál pudingot. Csak egy évvel volt idősebb nálam, és valljuk be, nem igazán ment neki a főzés. A pudingot, amely előtte mindig krémes és lágy volt, rágni kellett, mert tele volt csomókkal. Zokogtam a konyhaasztalnál, és ott akartam hagyni az egészet, de apám rám parancsolt, hogy meg kell ennem, mert az a vacsora, és nem pazarolhatunk. Emlékszem, az volt életem legrosszabb étele, mert a taknyom, nyálam egybefolyt, annyira bőgtem, de csak lapátoltam be a túlságosan megcukrozott édességet. Akkor fogtam fel, hogy többé nem lesz olyan a puding, amilyet anya főz, mert ő már nincs. Akkor fogtam fel, hogy elvesztettem őt, örökre, és ezzel egy rakás dolog megváltozott.

Valahogy Louis is így lehetett ezzel, amikor ráébredt, hogy idebent nem számít ha a családjának van vagyona vagy hírneve. Valamikor aközött, hogy Johnyék a forró zuhany alá nyomták, és amikor egy majdnem idegen férfinak kellett mutogatnia a vörösre sült pöcsét. De most is igaznak látszott a mondás, miszerint ami nem öl meg, az megerősít. Louis-nak két napig voltak még fájdalmai, aztán szépen lassan elkezdett a hasáról lehámlani az elhalt bőrréteg. Tudtam, hogy mikor javult a helyzet, mert egyszer csak abbahagyta a hideg vízzel zuhanyozást. Libabőrös lettem minden alkalommal, amikor néztem, hogy mennyire vacog a víz alatt, de szerencsére kapkodta magát, és két perc alatt lezuhanyozott. Megértem. Nekem sem lett volna kedvem lefagyasztani a végtagjaimat. Velem tartott, szinte mindig árnyékként követett, és ez először hiába volt bosszantó, hamar megszoktam a jelenlétét. Már nem kérdezett és beszélt feleslegesen, inkább mindent kétszer átgondolt, és tudtam, hogy amikor csöndben kullog mellettem, valójában tanul és figyel. Az állam akkor esett le, amikor az egyik reggelinél elnevette magát Johny egyik poénján, aki erre tisztességesen megveregette a hátát, és odaszólt neki:

– Na mi van, vöröspöcs, hogy ityeg a fityeg?

Ez igazán hízelgő volt, mármint ha Johny valaki hogyléte felől érdeklődött, akármilyen formában is tette azt.