The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

9. Elmondod, mi történt?

All I need - Minden, amire szükségem van

Alig várom, hogy levegőhöz jussak
Ó, miért nem tanulom meg soha?
Minden bizalmam elvesztettem,
bár majd megpróbálom visszaszerezni
Még mindig a szívem mélyére látsz?
Az összes fájdalmam eltűnik,
amikor a karjaidban tartasz
Ne rombolj le, ez az, amire szükségem van
Tedd a szívem egy jobb hellyé
Adj valamit, amiben hihetek
Ne rombolj le
Kinyitottál egy ajtót, ne hagyd becsukódni.
Annyiszor próbáltam már, de sosem volt valóságos
Tüntesd el, ne rombolj le
Hinni akarok abban, hogy ez valóságos
Ments meg a félelmeimtől!

L.

Valami visszahúzott. Mintha a lábaimon mázsás súlyok lettek volna, ahogy a folyosón próbáltam tartani az iramot az egyik őrrel. Még egyszer hátrafordultam a zuhanyzó bejárata felé, miközben igyekeztem megnyugtatni magam. Túlreagáltam. Harryvel nem lesz semmi gond. De vajon miért vágott annyira rémült képet, amikor az őr a nevén szólította?

Aztán hirtelen leesett. Nem lett volna szabad annyira nyíltan, ész nélkül csábítgatnom. Ezzel bajt hozhatok mindkettőnk fejére, ideje lett volna már megtanulnom. Te jó ég, mit tettem? Valamit olyat, amit hiába szerettem volna elkerülni, mégsem volt elég erőm megakadályozni. Az egész nap növekvő feszültség kontrollálhatatlanul tört ki belőlem, mint egy vulkán. Forrón, és megállíthatatlanul. Eszeveszettül kívántam őt. És az eszeveszett szó a legmegfelelőbb arra, amit műveltem. Az őr vajon látott valamit a kis akciónkból? Mi van, ha meg akarja büntetni Harryt? Mi van, ha...

A mellettem sétáló őr elkapta a kezem és durván az ajtó felé húzott. Hát persze, annyira elgondolkoztam, hogy majdnem továbbsétáltam a folyosón. Aztán ahogy lenyomta a kilincset, már az járt a fejemben, hogy ki a fene jöhetett olyankor hozzám, amikor nincs is látogatási idő. Éreztem, hogy valami történt, ezért kíváncsian léptem be a szinte teljesen üres terembe. A neon odabent fáradtan pislogott, és a halvány fénynél megpillantottam az ügyvédemet.

– Adam – mondtam gyanakvóan, miközben az őr leültetett a székre.

Adam végre felnézett a papírokból és kedvesen rám mosolygott. Egy őszülő, ötvenes fickó volt, akinek úgy tűnt, akadnak alkoholproblémái, de ennek ellenére nagyon szerethető ember volt.

– Louis, jó híreket hoztam – jelentette ki azonnal, és elém csúsztatott néhány papírt. – Van rá esély, hogy néhány héten belül szabadulj.

Megint csak gyanakvóan pislogtam, képtelen voltam ilyen könnyen elhinni. Három hete teljesen összedőlt a világom, kizárt, hogy ilyen hamar újra változás álljon be.

– Ezt hogy érted?

– Elkapták Tylert. Persze, ha a vallomásában az fog szerepelni, hogy bűnrészes vagy, akkor nem lesz könnyű, de máris sokkal jobb helyzetből indulunk.

Néhány pillanatig tátott szájjal bámultam, és fogalmam sem volt, mit kéne mondanom, hiszen azt sem tudtam, mit érezzek. Amikor Adam kijelentette, hogy Tylert le fogják csukni, a szívem megfájdult, és emlékeztetnem kellett magam arra, hogy mit tett velem. Kihasznált, csúfot űzött belőlem, tulajdonképpen többször is megerőszakolt, majd pedig börtönbe juttatott, mégis... egy pici részem még mindig szerette őt. Végre bezártam a számat és nyeltem egy hatalmasat.

– Ez nagyszerű – feleltem halkan, és még én sem hittem el magamnak, amit mondam. – Akkor... most újra megnyitják az ügyet?

– Igen, beadtam a kérvényt – felelte Adam lelkesen. – Ki akarlak innen vinni, és mindent elkövetek, hogy mielőbb szabadulhass.

– Nagyszerű – ismételtem, mint egy robot. – Köszönöm, Adam.

A férfi csak bólintott, majd aláíratott velem néhány papírt, aztán elmondta az ügy menetét, de öt perccel később már egyetlen szavára sem emlékeztem. Próbáltam kideríteni, hogy miért nem örülök igazán ennek a hírnek, de minden olyan zavaros volt. Ahogy sétáltunk vissza a cellákhoz, Tyler arca jelent meg előttem, még abból az időszakból, amikor úgy hittem, szeret.