The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

13. Ez a való világ, ami telis-teli van veszéllyel

Sziasztok! Visszatértem a pihenésből, és most újult erővel vágtam bele a folytatásba :)

************************************

Murder - Gyilkos

A te módszereddel akarom csinálni
Veszélyessé változtatom a világod
Sosem hittem volna, hogy ilyen messzire elmész
Ez őrület
Nem hiszel a jelekben
Én pedig az ítélet napjában nem hiszek
De itt nem maradsz sértetlenül
Mert már rájöttem
Hol van a gyenge pontod
És majd elragadlak
Mikor a közeledbe férkőzöm.

L.

A hatalmas esőcseppek dübörgése a berácsozott ablakon sem volt elég ahhoz, hogy elnyomja Harry gumitalpú cipőjének a hangját, miközben fel-alá sétálgatott a cellában. Néha idegesen hátratúrta a haját, időnként megállt, és háttal a falnak támaszkodott, de egyébként megállás nélkül izgett-mozgott.

– Mi a baj? – fordultam felé az ágyamon, mert már nem bírtam a tudatlanságot. – Kezdek begolyózni attól, hogy úgy mászkálsz, mint egy csapdába ejtett vad.

– Semmi – jelentette ki Harry, és hogy még hitelesebb legyen, a vállát is megvonta. Csakhogy én ennél már jobban ismertem.

– Derek? – kérdeztem halkan, mire szikrákat szóró tekintettel nézett rám.

– Mi van vele?

– Zavar, hogy jóban vagyok vele? – tettem fel a kérdést. Harry most nem válaszolt azonnal, és emiatt úgy éreztem, sikerült rátapintanom a lényegre.

– Nem érdekel Derek – vonta meg a vállát ismét, miközben úgy ejtette ki a nevet, mintha valami undorító csúszómászóról beszélne. – Ez nem egy kibaszott szappanopera, kisherceg! Ez a való világ, ami telis-teli van veszéllyel.

Újra a szájából hallani azt a becenevet, amit akkor használt, amikor bekerültem, felért egy pofán csapással. Akkor még nem ismertük, nem kedveltük egymást, és legfőképpen nem hemperegtünk az ágyában. Dühösen felpattantam, és egy lépéssel előtte termettem:

– Na mi van, most visszatértünk a kezdetekhez? – kérdeztem kihívóan, a mellkasom előtt összefont karokkal. – Berezeltél? Ahelyett, hogy csak egyszerűen bevallanád, féltékeny vagy...

– Ne mondd ki még egyszer annak a szerencsétlennek a nevét! – szakított félbe. – Felőlem aztán azzal szűröd össze a levet, akivel csak akarod.

Amikor felfogtam a szavait, először nem akartam hinni a fülemnek. Ezt tényleg ő mondta? A következő pillanatban pedig már lendült is a kezem, és lekevertem neki egy isteneset. Nem kíméltem, biztos voltam benne, hogy az ujjaim nyoma még másnap is ott lesz azon az angyali arcán, amely most inkább ördöginek tűnt, miközben hitetlenkedve bámult, és a saját tenyerét az egyre vörösödő részhez szorította. Azonnal elöntött a bűntudat, és amikor megláttam, hogy az ajkán felszakadt a seb, amit Jasonnek köszönhetett, már legszívesebben a saját fejem vágtam volna a falba. Egyáltalán mikor jutottam arra az álláspontra, hogy az erőszak megoldhat bármit is? Én régen nem voltam ilyen...

– Harry... – kezdtem remegő hanggal, és bátortalanul az ajkához érintettem a hüvelykujjam. Ahogy a vér vörösre színezte a bőröm, máris elkaptam onnan.

– Most egy kicsit hagyj békén, rendben? – kérdezte furcsán nyugodt hangon, miközben a vállaimnál fogva tolt el magától. – Csöndre van szükségem, nem pedig egy figyelemre éhes szeretőre, aki máris sokkal többet lát bele a dolgokba.

Most megint rajtam volt a sor, hogy elképedjek, és úgy nézzek rá, mintha nem is erről a világról származna. A szavai, a testbeszéde, és a tekintete teljesen megváltozott, mintha nem ugyanazzal az emberrel beszélnék, aki reggel még kifulladásig csókolt az ágyon.