The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

25. Most is feszült vagy?

Sziasztok! Meghoztam a folytatást, és reménykedve várom a kommenteket :) Jó olvasást!

L.

Egy pohár martini társaságában figyeltem Harryt, ahogy Rebeccával beszélgetett. Először nem akartam őt magára hagyni egy pillanatra sem, mert éreztem az elutasító testtartásából és kisugárzásából, hogy meg volt illetődve. Évek óta nem beszélgetett lánnyal, de Rebecca mégis rövid idő alatt megtalálta a megfelelő utat hozzá, és tíz perc elteltével Harry is egyre hosszabb válaszokat adott, fél óra múlva pedig úgy társalogtak, mintha régóta ismernék egymást. Úgy tűnt, hogy biztonságban érzi magát az unokatestvéremmel, ezért úgy döntöttem, kimegyek Stevennel cigizni az erkélyre. Kellett egy kis távolság kettőnk között, mert képtelen voltam levenni róla a szemem. Harry csodásan nézett ki, és ahogy egyre felszabadultabban beszélt, és őszintén mosolygott, én egyre frusztráltabb lettem a szexuális vágy miatt. A poharamat a konyhapultra tettem, kivettem két üveg sört a hűtőből, és miután megbizonyosodtam arról, hogy a cigisdoboz a zsebemben van, kiléptem az erkélyre. A város esti fényei kissé elmosódtak a szitáló esőnek köszönhetően, és a bőr alá kúszó hűvösség azonnal felébresztett.

– Kedves fiú – mondta Steven, miközben meggyújtotta a cigimet. – Jól bánik veled? – kérdezte komolyan.

Kifújtam egy adag füstöt, és vigyorogva fordultam felé.

– Steven, miért viselkedsz úgy, mintha apám helyett apám lennél? – érdeklődtem kíváncsian, enyhe gúnnyal a hangomban.

Steven felhorkant, és finoman meglökött a vállával, mielőtt válaszolt:

– Tyler miatt. Nem megy ki a fejemből, hogy ha jobban odafigyelünk, megakadályozhattuk volna, amit veled tett – vallotta be lehajtott fejjel.

Már értettem, mi a baj. Bár látszólag neki is és nekem is kellemetlen volt erről beszélni, azt akartam, hogy tudja az igazságot.

– Menthetetlen voltam, ezt te is tudod. Tyler elvette az eszemet, és vakon követtem volna a világ végére is. Éppen abban az időszakban találkoztunk, amikor még nem tudtam feldolgozni, hogy nem kellek apámnak, mert meleg vagyok. Gyenge voltam, és elég volt néhány közös vacsora, és kedves szó, hogy még az életemet is rábízzam. Jól esett, hogy kellek neki – magyaráztam, és örömmel nyugtáztam, hogy nem csuklott el a hangom. Úgy tűnik, Harrynek hála kezdtem kilábalni a Tyler-kórból.

– Amit Burknek mondtál... – kezdte Steven idegesen feszengve. – Arról, hogy mit csinált veled... – nézett rám óvatosan, és arra várt, hogy én fejezzem be a kérdést.

– Arról, hogy Tyler kihasznált és megerőszakolt? – könnyítettem meg a dolgát egy nagy sóhajjal. Steven bólintott, de nem nézett rám, inkább a város fényeit pásztázta a tekintetével.

– Csak nem értem... miért hagytad? A megfogalmazásod alapján nem egyszer, vagy kétszer történt meg. Ha annak ellenére volt veled, hogy te nem akartad, miért nem szóltál valakinek?

– Ez nem ilyen egyszerű, Steven – mondtam, miközben a korláton eloltottam a cigim, és a könyökömmel támaszkodtam a hideg, nyirkos fémre. A szél befújta az esőt az erkélyre, ezért mindketten a fejünkre húztuk a dzsekink kapucniját, és lenyúltunk a sörünkért. Percekig szótlanok voltunk. Az az igazság, hogy szokatlan volt ez a helyzet. A komoly beszélgetéseket mindig Rebeccával szoktam megejteni, Steven általában elhülyéskedi az egészet. Legalábbis eddig így volt. De most nagyon azt sugallta, hogy komoly választ akar kapni a kérdésekre.

– Tudom, hogy nem egyszerű. Csak tudni akarom a miérteket – törte meg a csöndet, és ezzel megerősítette a sejtésemet.

– Egy senkinek éreztem magam – mondtam halkan. – Úgy gondoltam, nincs jogom beleszólni, mikor kaphat meg. Mintha tartoznék neki azért, hogy egyáltalán a pasimnak nevezhetem. Az elejétől kezdve manipulált. Először egy hercegnek éreztem magam a közelében, aztán egy olyan apró lénynek, ami még lélegezni sem képes nélküle. Elérte, hogy az önbecsülésem lenullázódjon, és szükségem legyen rá... hogy tőle függjek – próbáltam elmagyarázni Stevennek. – Ez biztosan nagyon ostobán hangzik. Te jó ég, ha belegondolok, hogy mennyire agymosott lettem a közelében... – mondtam fájdalmasan nevetgélve.