The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

22. Engedd, hogy törődhessek veled

És eljött a nagy pillanat... 

H.

Stan azt mondta az utolsó délutánon, amit vele töltöttem a poros könyvek között, hogy kiszabadulni olyan lesz, mint újjászületni. Hideg, ijesztő, hangos és kellemetlen. Nem is sejthette, mennyire igaza van. Amikor a börtön előtt, a kerítésen kívül álltam, és az őr bezárta mögöttem a rozsdás kaput, úgy éreztem, hogy valami szörnyű helyre kerültem. A nap még sosem sütött ennyire élesen a szemembe, az utca forgataga még sosem zavarta ennyire a füleimet, mint amikor ott toporogtam a járdán, a vállamon egy rongyzsákkal, ami az összes tulajdonomat rejtette magában. Amikor hátranéztem, már csak a börtönőr hátát és távolodó alakját láttam. Az agyam egy ici-pici része azt akarta, hogy rohanjak a kapuhoz, és könyörögjek azért, hogy beengedjen. Ez furcsán hangzik, ugye? Pedig abban a pillanatban, amikor kiléptem a börtönből, úgy éreztem, hogy a védelemből kikerültem az ijesztő valóságba. Egyedül Louis alakja volt az, ami valamiféle biztonságot jelentett, mert amikor megláttam a kocsija oldalához támaszkodva, a lábaim maguktól vittek felé. Hálás voltam neki, amikor elkezdett felém sétálni, majd nem törődve azzal, hogy az arra sétáló emberek mit gondolnak, hamarosan futásra váltott. Szükségem volt az ölelő karjaira, az illatára és a teste melegére ahhoz, nehogy visszaforduljak a szürke épület felé, mint egy halálra rémült vad.

– Szia – suttogta a nyakamba. A kezdeti kábulatból végre mozgásra tudtam bírni a karjaimat, hogy én is magamhoz öleljem. Annyira szürreális volt az egész jelenet, az, hogy kint állunk az utcán, az emberek furcsán méregetnek bennünket, mi pedig anélkül ölelhetjük egymást, hogy alaposan körbe kellene néznünk.

– Szia – ismételtem Louis-t. Úgy éreztem, mintha az agyam helyén vatta lenne, és csak abban voltam biztos, hogy fáradt vagyok. Még sosem éreztem magam ennyire fáradtnak. Louis lassan elhúzódott tőlem, hogy jobban szemügyre vehessen. Csak most vettem észre, hogy a szemei könnyesen csillognak, de ettől mintha csak még gyönyörűbb lenne a tekintete. De nem akartam, hogy sírjon. Hiába örömkönnyekről volt szó, nevetni sokkal szívesebben láttam.

– Jól vagy? – kérdezte összevont szemöldökkel, miután hosszú pillanatokig fürkészte a vonásaimat.

– Igen. Hogyne lennék jól? Végre a karjaimban tarthatlak – mondtam, és még mindig nem voltam hajlandó figyelembe venni, hogy a torkom elszorult, és mintha valamiféle nyomás növekedett volna a mellkasomban. – Csak fáradt vagyok – tettem hozzá bizonytalanul.

– Ha hazaérünk, addig alhatsz, ameddig csak akarsz – ígérte, és finoman összeérintette az orrunkat, mielőtt egy puha csókot hagyott az ajkaimon. Minden olyan tökéletes volt. Louis végtelenül édesen bánt velem, és szerettem volna neki elmondani, mennyire hálás vagyok mindenért, de beszélni is nehezemre esett. Még az időjárás is szép volt, annak ellenére, hogy közeledett a tél, de velem valami nagyon nem volt rendben. Nem erre számítottam. Azt hittem, hogy megváltás lesz, ha végre szabadulok, és fel sem merült bennem, hogy ennyire bizonytalan leszek majd. Szerencsére hamarosan beültünk a kocsiba, mert kezdtem attól félni, hogy a lábaim nem tartanak már meg sokáig. Az úton végig kifelé bámultam az ablakon, miközben reménykedtem benne, hogy egy hosszú alvás után teljesen más színben fogom látni a világot. Amíg a házához értünk, nem sokat beszélgettünk, és ha kérdezett is valamit, csupán egy-egy szóval válaszoltam. Észrevettem, hogy aggódva pillant rám, amikor megálltunk a piros lámpánál, de csak akkor fordultam felé, amikor a kezét a térdemre simította.

– Nem foglak arra kérni, hogy beszélj róla. Biztosan ezerféle érzelem kavarog most benned, és csak szeretném, hogy tudd, nekem bármikor elmondhatod – mondta megértően, mire én egy bólintással reagáltam, majd újra visszafordultam az ablak felé. Nem akartam, hogy lássa az arcomon végigfolyó könnycseppet.