The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

18. Mennyi időnk van még?

Sziasztok! Köszönöm az előző részhez érkezett hozzászólásokat. Itt is a folytatás, remélem, ez is tetszeni fog :)

Our farewell - A búcsúnk

Az emlékek öröksége
a kezemben
Hallom, ahogy a nevemet mondod
Szinte látom a mosolyod
Még érzem az ölelésed melegét
De most már csak csönd van
Arról, akit szerettem
Ez a mi búcsúnk?
Sosem gondoltam,
hogy ilyen hamar eljön ez a nap
Nem volt időnk elköszönni
Hogy lehet, hogy a Föld tovább mozog?
Annyira elveszve érzem magam, ha nem vagy mellettem

H.

Már régen elmúlt éjfél, de nem tudtam elaludni. A szemhéjam belső fele helyett a falon futó repedéseket bámultam és próbáltam valamire asszociálni a kesze-kusza alakzatokból. Egy fa, melynek a gyökerei legalább olyan mélyre futottak, mint amilyen magas volt. Egy kutya, aminek a negyedik lába hiányzott. Egy elnyújtott, torz emberfej, ami egyre homályosabb lett. A francba!

Gyorsan pislogtam néhányat, és igyekeztem a könnyeimet visszafojtani. Nagyfiú vagyok már, nem sírhatok, mint egy ostoba gyerek. Igen, Louis két napja nincs mellettem, de nem viselkedhetek úgy, mintha képtelen lennék nélküle élni. Mintha ő lenne az éltető levegő, vagy a napsugár, ami az elmúlt néhány hétben bearanyozta a napjaimat. Pedig ő volt. Hiába nem akartam tudomást venni róla, de kegyetlenül fájt a hiánya. Átfordultam a másik oldalamra, és az orromhoz szorítottam a párnáját. Még mindig éreztem rajta azt az illatot, ami annyira jellemző volt rá, és bármit megadtam volna azért, hogy újra a nyakába fúrhassam az arcom. Ahogy lehunytam a szemem, megjelent előttem az édes mosolya, az igéző, kék szemei, a kis orra, a puha szája... a tökéletes bőre, amelynek a legédesebb mézszíne van... Álmodozásomból az új cellatársam hangos horkolása rángatott ki. Csak megforgattam a szemem és elkönyveltem magamban, hogy ha nem szerzek füldugót, kegyetlen éjszakáim lesznek. Végtelenül elkeseredtem. Az tartotta bennem a lelket, hogy az éjszakák hamar eltelnek majd, de mint kiderült, ez csak olyankor igaz, amikor Louis forró kis teste az enyémhez nyomódik. Az a kibaszott könnycsepp valahogy csak utat talált magának, és amikor az első végigfolyt az arcomon, az utána következőket már képtelen voltam megállítani. A párna, amin feküdtem, hamar átnedvesedett, miközben levegő után kapkodtam, és próbáltam valahogy lenyugtatni magam. Nem hagyhattam, hogy a pánikroham átvegye felettem a hatalmat.

– Harry, meg kell ígérned, hogy erős leszel a kedvemért – mondta Louis mélyen a szemeimbe nézve, miközben a kezeimet szorongatta. – Várni foglak, amikor kiengednek. Szükségem van rád, és azt akarom, hogy ha másért nem, legalább miattam tarts ki. Megértetted? – rázott meg egy kicsit, mert már percek óta bámultam magam elé, az agyam teljesen kikapcsolt, és a testem is csak a legszükségesebb életfunkciókat látta el. Válaszképpen suttogtam valamit, de nem elég hangosan ahhoz, hogy megértse. – Tessék?

– Szeretlek – mondtam egy kicsit hangosabban. Louis-nak most nem erre a válaszra volt szüksége, de azért egy pillanatra elmosolyodott.

– Én is. De megígéred, hogy rendben leszel? – tette fel újra a kérdést, amire nem igazán tudtam mit felelni, mert hazudni semmiképp sem akartam.

– Louis – simítottam végig az arcán keserűen mosolyogva. – Te is jól tudod, hogy olyat kérsz tőlem, amit nem ígérhetek meg. Megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt, de...

– Menni fog. Képes vagy rá – bólintott Louis, mielőtt befejezhettem volna a mondandómat. Ismét tiltakozni akartam, elmondani, hogy én közel sem vagyok ebben olyan biztos, és hogy attól tartok, ha elmegy mellőlem az életem értelme, minden elsötétül és összeomlik majd, de aztán rájöttem valamire. Megérdemli, hogy megpróbáljam érte. Elérte, hogy lehulljon a maszkom. Elérte, hogy többre becsüljem a testemet annál, mint amire Jason használta. Elérte, hogy kezdjem azt hinni, ha kikerülök innen, lesz jövőm, mert ő végig ott áll majd mellettem, támogat és szeret mindenféle feltétel nélkül. Elérte, hogy kezdjek újra élni.