The unforgiving (Larry Stylinson ff.)

14. Rád van szükségem

Sziasztok! Meghoztam a TU folytatását, amihez nagyon jó olvasást kívánok! :) 

**************************

Let us burn - Hagyj elégni

A sötétség eljött a rózsákért
A tűz eléri az eget
A színek, amiket létrehoztam
Hirtelen elhalványodnak
Nem harcolok magammal, nem fogok senkit követni
Mert az én választásom az enyém, az én sorsom
És soha nem fogok lesújtani a bánat miatt
Szembe kell néznem mindazzal, ami az utamba kerül

H.

Fel-alá mászkáltam a koszos kis cellában, mint egy vad, akit foglyul ejtettek. Nevetnem kellett ezen a gondolaton. Már évek óta rab voltam, nem kellett volna, hogy ennyire megviseljen a bezártság. Igaz, hogy ez a helyiség kisebb volt, mint amit Louis-val osztottam meg, ráadásul a penész a falakon teljesen elburjánzott, mégsem az volt a legnagyobb problémám, hogy nem mehetek ki. Az összeszorított öklöm élét a falba csaptam, pont oda, ahová tegnap is. Akkor a kezemet összemaszatoló vér foltot hagyott az ajtó melletti piszkos falrészen, most pedig csak azt éreztem, hogy az undorító massza rászáradt a bőrömre. Igaz, hogy ölni tudtam volna egy forró fürdőért.

Igaz, hogy kezdtem begolyózni a kis helytől. És kibaszottul igaz, hogy hiányzott Lou közelsége, de a legnagyobb problémát az jelentette, hogy nem tudtam, mi van vele. Emlékeztem a hangjára, amikor Johny fájdalmat okozott neki, és onnan már csak az ösztöneim irányítottak. Ki akartam nyírni azt a rohadékot! Vissza akartam kapni az én drága, egyetlen Lou-mat. És a végére mégis ő feküdt a földön eszméletlenül, az az átkozott Johny meg vérző szájjal, gurgulázva nevetett rám, mintha meg se kottyanna neki, hogy éppen kiverem belőle a szart. Azonnal Louis-hoz rohantam, és megpróbáltam felébreszteni, amikor a börtönőrök ránk találtak. Fogalmam sincs, mi van Johnyval, de remélem, sikerült maradandó károsodásokat okoznom neki. Fogalmam sincs mi van Sean-nal, mert ahogy odarohantam az én kicsimhez, az új célpontom a mellette ácsorgó szemét volt, és a lökésbe minden erőmet belevittem, mire a patkány feje hangosan koppant a falon. És sajnos azt sem tudtam, mi van Lou-val. Utáltam magam azért, hogy a legfontosabb pillanatban teljesen elveszítettem a józan ítélőképességem, mert ha nem így történik, lett volna annyi eszem, hogy megvédjem őt mindenkitől.

– Harry, Harry – jött az utálatos sutyorgás az ajtó felől, majd hamarosan meghallottam a zár kattanását is. Jason lépett be, elégedett vigyorral az arcán, de most még neki is örültem. Egy napja senki nem járt felém, csak akkor, amikor kiosztották a kajákat. De most itt volt az a személy, akit mindennél jobban gyűlöltem, és mégis... Talán ki tudok belőle szedni némi információt...

– Mi van Louis-val? – intéztem hozzá a kérdést közvetlenül, lényegre törően.

Jason hangosan felkacagott, majd megvonta a vállát.

– Nem érdekel az a szerencsétlen. Engem csak az zavar, hogy azok a nyomorultak majdnem tönkre vágták a gyönyörű arcod – suttogta, majd még egy lépést tett felém, hogy az ujjával végigsimítsa az ajkamat. Nem mozdultam, és ami a legfurcsább, teljesen elmaradt az a remegés, ami a közelében szokott rám törni.

– Legutóbb, amikor felképeltél, nem nagyon foglalkoztál ezzel – jelentettem ki hidegen. Számomra is hihetetlen volt, hogy ennyire nem érdekelt a közelsége, vagy a gondolat, hogy mi mindent tudna velem tenni. Egyáltalán van még miért élnem?

– Mert az enyém vagy, és én azt csinálok a saját tulajdonommal, amit akarok – felelte eltökélten, miközben az ujjait a torkom köré fonta. Meg akart félemlíteni, de úgy tűnt, a varázsereje hirtelen megszűnt felettem.