How I Met My Boyfriend [Gay story]

Part Forty-six-I don't deserve you

Jamie POV

Kellő átgondolás után döntöttem úgy, hogy átmegyek és belekezdek abba a bizonyos beszélgetésbe. Nem igazán terveztem előre, és tudat alatt folyamatosan kerestem az indokot arra, hogy elhalaszthassam ezt az egészet, de úgy éreztem, érzelmileg elég stabil vagyok már ahhoz, hogy átvészeljek egy esetleges szakítást. Vagy inkább a kapcsolatunk végét, mert soha nem is jártunk egymással. Megkönnyebbülök majd, ha elmondom? Talán akkor is nyugodtabb leszek, ha rosszul alakulnak a dolgok. Jó ideje túl akartam már lenni rajta, és végülis sosem bíztam abban, hogy Luke elnézné nekem ezt az egészet. Ha magamnak képtelen vagyok megbocsátani, lehetetlenség lenne elvárnom, hogy ő megtegye helyettem.
A lehető leghatározottabban kopogtam be késő délelőtt az ajtaján, remélhetőleg anélkül, hogy hullaszínűre sápadnék. Mert tényleg ideges voltam, ökölbe szorított kézzel vártam, hogy elmúljon az egyre erősödő remegésem. Lehet, hogy tényleg várnom kéne ezzel az egésszel. Luke nem mehet haza, nem tudom, mi lenne vele itt a suliban egyedül. Tényleg nincs jó választás.  Egészen addig tartott a bizonytalanságom, míg meg nem láttam Luke-t. Félrelépett, miután ajtót nyitott, én viszont még másodpercekig bámultam, hogy erőt gyűjtsek a mosolyából. Egy kicsit megkönnyebbültem most, hogy láttam, ő milyen jó hangulatban van. Talán nem kéne, és most ellentétesen fog elsülni a rám gyakorolt pozitív hatása.

Magához húzott és megcsókolt, én pedig a tőlem telhető legnyugodtabban próbáltam viszonozni. Így nem izgultam annyira, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, észrevétlenül magamba szívtam Luke tusfürdője illatát. Borzasztóan hiányozna, ha elküldene. Lehet, hogy mégsem élem túl. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy mégis szükségem van valakire. Nem lenne rossz, ha ez a valaki ő maradhatna.
-Hiányoztál-vallottam be teljesen őszintén, mielőtt magamhoz szorítottam volna. Szinte azonnal közelebb léptem a csók után, nem voltam biztos benne, hogy nem vette-e volna észre, hogy valami nincs rendben. Na, nem mintha ez teljesen normális lenne tőlem. Azért beletúrtam kicsit a vizes hajába, mielőtt tiltakozni kezdene.
-Te is nekem.-mondta halkan és csak vigyorogva megforgatta a szemeit, mikor beletúrtam a hajába.
-Minden rendben?-nézett rám aggódva.-Az előbb annyira szorítottad ökölbe a kezed, hogy azt hittem meg akarsz ütni.-húzta el a száját, de azért ott bujdosott a mosoly a szája sarkában.  Igyekeztem a lehető legtermészetesebb arckifejezésem elővenni, mikor Luke hátralépett és figyelni kezdett. Mi a francot csinálok? Könnyebb volt így, hogy végre vele vagyok, de képtelen lettem volna nem ideges lenni. A kezeim legalább már nem remegtek annyira, és össze tudtam szedni magam olyan szinten, hogy viszonozzam a pillantását. Egyelőre nem tudtam, hogyan és mikor is kezdjek bele, de gondolom ilyenkor nincs olyan, hogy megfelelő időzítés. Az lenne a legegyszerűbb, ha elfelejteném az egészet, de az egyikünkkel szemben sem lenne igazságos.
-Sokszor van, hogy meg akarlak ütni.-sóhajtottam majdnem hogy őszintén, miközben óvatosan végigfuttattam rajta a tekintetem. Jó lenne még egy kicsit tovább ölelni, de akkor sohasem leszek túl rajta. Lehet, hogy ez volt az utolsó ilyen alkalom. Belegondolni is rossz, de egyszerűen nem akarom elbízni magam. Megérdemelném, tényleg, teljesen őszintén megérdemelném, hogy elküldjön és soha többé ne akarjon még hozzámérni sem. Az a baj, hogy Luke viszont egyáltalán nem szolgált rá erre, és neki is fájni fog, ha szembesül az undorító hazugságaimmal. Nem állok rá készen. Sosem fogok.
-Jó, de most úgy tűnt, hogy meg is teszed.-sóhajtott fel ő is, de azért halványan elmosolyodott.
-Nem tudnám megtenni, hiába férne rád időnként.-vallottam be mindkettőnknek, hogy nem igazán tudnám szándékosan bántani. Ironikus, hogy épp most készülök bevallani valamit, ami bőven felér egy igazi pofonnal. Félek, hogy ezek után ő is piszkosnak fogja érezni magát. Egyáltalán nem kellett volna belemennem semmibe, vagy legalábbis nem úgy, hogy Luke nem tudja, kivel van együtt. Neki kéne megütnie engem, de tudom, hogy legrosszabb esetben is egyszerűen csak el fog küldeni.  
-Beszélni akartam veled valamiről.-nyögtem ki végül, sajnos sokkal kevésbé határozott hangon, mint ahogy terveztem.
Luke megkerült és leült az ágy szélére, egy kicsit ő is idegesnek tűnt a nem túl jól induló beszélgetés hallatán. Újra rá kellett döbbennem, hogy nem tudom, hogyan kezdjek neki, és mit is akarok mondani pontosan. Az igazságot kell megtudnia, és nekem kell elmondanom még akkor is, ha kényszerítenem kell magam minden egyes szó kimondására.
Elé léptem, de nem mentem a közelébe, nagyjából másfél méterre megálltam, majd felemeltem a tekintetem a földről egy pillanatra.
-Én... Nem tudom, hogy kezdjek neki.-Mi van, ha mégsem tudom elmondani. Már olyan szinten késő volt ezen gondolkozni, hogy kínomban halkan felnevettem. Időgépre lenne szükségem, máshogy nem igazán tudnám meg nem történtté tenni.
Az elején kéne kezdenem, az első éjszakánál, amikor egyedül meglátogattam a város szélén lévő, lerobbant hotel melleti klubot. Leginkább az ott megszállók látogatták, idővel pedig elterjedt a városban, hogy akár melegbárrá is átnevezhetnék a helyet. Itt sosem kértek igazolványt, ezért betévedtünk egyszer néhány sráccal suli után. Az az öt perces látogatás pedig rávett arra, hogy a következő nap társaság nélkül visszatérjek és helyet foglaljak a bárpult melletti székek egyikén.