How I Met My Boyfriend [Gay story]

Part Thirty-Six -Christmas Edition

Szóval, ez egy kis one-shot szerűség lenne, vagy nem is tudom. Igazából történés nem sok lesz benne, inkább egy kis részlet van kiragadva a fiúk utolsó közös délutánján, mielőtt hazautaztak volna a szüleikhez a téli szünetre. Remélem tetszeni fog :) Direkt írtam egy ilyen rövidebb részt, mert tényleg csak egy kicsi részletet akartam írni, a többit mindenki képzeletére bízom. A zene ott fent pedig az aktuális egyik kedvencem, és miközben ezt a részt írtam, folyton ezt hallgattam :D  

Luke POV

A kezem a mellkasodon pihen, miközben szorosan hozzád vagyok préselődve. Már percek óta fekszünk így, csendben egymás mellett. Te közben folyamatosan a hajamat simogatod, pedig pontosan tudnod kellene, mennyire nem szeretem, ha tönkreteszed a hajam. Az igazság viszont az, hogy egyáltalán nem bánom, mikor ezt csinálod. Soha nem is zavart, és ezt valószínűleg te is tudod. Megköszörülöm kicsit a torkom, mire egy pillanatra megáll a kezed. Felpillantok rád, és látom, hogy mosolyogsz. Erre muszáj nekem is elmosolyodnom. Újra mozdul a kezed, és folytatja tovább az előző cselekvését. Egyikünk sem szól semmit, mégsem kínos a csönd. Inkább meghitt. Mindketten tudjuk, hogy január elején visszajövünk ide, mégis kihasználjuk ezt a pillanatnyi alkalmat. Hiszen ki tudja, mi lesz a másikkal két hét alatt. Ki tudja mi lesz velünk. Ha szerencsések vagyunk, ugyanitt folytatjuk tovább az egészet. Ha nem, nos.... akkor ez a pillanat maradjon meg nekünk. Csak nekünk.

Magam elé meredve gondolkozom azon, hogyan is legyen tovább. Nyilvánvaló, hogy ez az egész nem vezet sehova, ha csak a szobában lehetünk kettesben. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy te erre még nem állsz készen, sőt, lehet nem is akarsz többet tőlem, mint barátság extrákkal, de tudnod kell, hogy én igenis komolyan gondolom a dolgokat kettőnk között. Rettenetesen idegesít, hogy nem érhetek hozzád a nyilvánosság előtt, nem foghatom meg a kezed és nem csókolhatlak meg. Talán még az is lebuktathat minket, hogy egyre több időt töltünk együtt, és valahányszor meglátlak a folyosón, majd kiugrik a szívem a helyéről. Az ebédlőben elkapott pillantások és széles mosolygásokra sincs jobb magyarázat, mint az, hogy mindkettőnknek szüksége van a másikra. 

-Min gondolkozol ennyire?-kérdezed halkan, mire halványan elmosolyodom. Köröket kezdek el rajzolgatni a mellkasodra, és közben a válaszon tűnődöm. Nem akarlak megijeszteni azzal, hogy már a jövőn gondolkodom. A jövőnkön. Pedig tudom, ó, mennyire tudom, hogy a legapróbb dolog is véget vethet ennek az egésznek. Én mégis reménykedem, hogy a mi sorsunk nem az, hogy szép emlékeket szerezve elváljunk egymástól. De fiatalok vagyunk, és édes a szerelem. De még mennyire hogy az.

Mégis azt érzem, mikor rád nézek, hogy életem szerelme fekszik itt. Biztos vagyok benne, hogy ez így is van. Vagy legalábbis biztos akarok ebben lenni. Hülyeség lenne megígérni, hogy örökké szeretni foglak, mégis ez tűnik most az egyetlen igazságnak. Szeretném ezt kijelenteni, hogy te is tisztában lehess az érzéseimmel, mégis annyira félek, hogy te még nem állsz erre készen. És tiszteletben tartom ezt, ne félj. Most kinyújtom a kezem, hogy végigsimíthassak az arcodon. Percekig csak egymás tekintetébe feledkezünk, mosolyogva. Talán mindketten ugyanazon gondolkodunk. Talán.

Lassan átfordulok a hasamra, hogy odahajolhassak hozzád egy csókot lopni. Mosolyogva várod meg, míg odaérek, majd kezedet a tarkómra szorítva húzol közelebb magadhoz. Óvatosan a hajadba csúsztatom az egyik kezem. Szinte már rajtad fekszek teljesen, miközben tovább csókolózunk, megfeledkezve mindenről. Az ajkaid épphogy hozzáérnek az enyémhez, kíváncsian kóstolgatva azt. Kóstolgatva a szerelmet. Mert mindketten ezt tesszük. Csak belekóstolunk, és ugyan van egy kis kesernyés mellékíze, de úgy döntünk, ezentúl mást nem is akarunk ízlelni, csak a keserédes szerelmet. És ez így van rendjén. 

Mosolyogva hagyjuk abba pár perc múlva, hogy ki fújva a levegőt nézzünk egymás szemébe. Tekinteted a tekintetem és az ajkam között cikázik, mire egy kedveskedő szájra puszival reagálok. Kicsit arrébb tolsz, hogy fel tudj ülni, és nekidőlsz a falnak. Az öledbe húzol, és úgy térképezed fel az arcom összes milliméterét. Hagyom, hogy elvessz a tekintetemben egy pillanatra, majd mindkét kezedet felvezeted az állam vonalára, és elkezded simogatni az arcom. Mosolyogva félredöntöm kicsit a fejem, mire lágyan elmosolyodsz.

-Szóval, min gondolkodsz?-kérdezed meg újra, mire megnyalom az ajkaimat, és megrázom kicsit a fejem. Egy ideig nem tudok mit válaszolni. Túlságosan félek attól, hogy rossz vége lesz annak, ha mindig elmondom, hogy éppen mire gondolok. Lehet, hogy gyáva vagyok, de nem akarlak elveszíteni egy szó miatt. Kellesz nekem, mindennél jobban. És nem akarom, hogy ez változzon. És tudom, érzem, hogy én is kellek neked az életedbe, akármennyire is próbálsz távol tartani magadtól. Most mondjuk éppen nem, de sosem hagyod, hogy teljesen megismerjelek. Ez változni fog, ebben biztos vagyok.

-Semmi különösön.-válaszolom végül. Végül is, semmi különös nincs abban, hogy teljesen beléd estem, James Sherwood.

------------------------

Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok minden olvasónak! Köszönöm a rengeteg támogatást, amit kaptam tőletek, jövőre folytatjuk <3