How I Met My Boyfriend [Gay story]

Part Thirty-Three-You're a grumpy cat.

Jamie POV

-Hát nem tudom. Még mindig ragaszkodsz a golyóidhoz?-Most is élt a korábbi fenyegetésem, bár akkor sem teljesen úgy alakultak a dolgok, ahogy az elején terveztem. Jelenleg nem akartam megölni sem, csak megismerni kicsit, ha már egyszer ő is eljátszotta ezt velem a múltkor. Nem pont így persze, neki egész más módszerei vannak a vallatásra. Tudja, hogy csak kérnie kell, és előbb-utóbb úgyis beadom a derekam.
-Igazából nincs rájuk szükségem, úgy sem fogok gyereket "csinálni" senkinek.-vigyorgott rám. -Hát azt biztosan nem.-értettem vele egyet, miközben erősödött kicsit odalent a szorításom. Remélhetőleg mindent megbocsát idővel, mondjuk ha az ő taktikáját alkalmazva szépen nézek rá néhány másodpercig. Persze tudom én, mi lesz a vége, addig fenyegetem, míg én magam be nem indulok, és akkor megint lőttek minden akaraterőmnek.
-Najó, ha elengedsz, akkor elmondom. De nem értem, miért akarod tudni. Te úgyis morcos Jam..ie maradsz.-ekkor megint megajándékoztam egy nem túl kedves arckifejezéssel.
-Nem vagyok morcos. Te vagy inkább abnormálisan jókedvű.-közöltem vele, és kivételesen el is engedtem annak ellenére, hogy tisztán hallottam, hogyan akart szólítani első nekifutásra. Egyelőre nem húzódtam el, tökéletesen jó helyen voltam felette támaszkodva. Még mindig simán visszatérhetünk a terrorizálásához, ha tovább idegesítene.
-Nem, te morcos vagy. Ott, Helsinkiben volt egy macskám, Sora, aki mindig morcos fejet vágott. Na, rá hasonlítasz.-vigyorgott újra rám, bár folyton ez a levakarhatatlan mosoly van a fején, szóval már meg sem hat a dolog.
-Egy macskára? Szerinted én egy morcos macska vagyok?-Megint elég csúnya tekinteteket kapott tőlem, talán mérgesebben is néztem rá, mint mikor nemes egyszerűséggel lejamez. Pedig azt is elég nehezen bocsátottam meg az első pár alkalommal, mostanában viszont értékelem az erőfeszítéseit, ahogy próbálja a Lekvárt Jamie-re változtatni.
-Igen, egy morcos cicára hasonlítasz.-mosolyodott el elégedetten.-De a cicák akkor is cukik, ha morcosak.-tette hozzá.
-De én nem vagyok cica. Ne vigyorogj már ennyire, mert egyszer tényleg megverlek.-Nem voltam rá mérges, egyszerűen nem tudtam az lenni. De azért nem engedem, hogy tovább gyártsa a beceneveket, mert akkor sosem fogom tudni leállítani. Így is azon izgulok, mit fog kezdeni a telefonszámommal, miután meggondolatlanul megadtam neki. Lehet, hogy a szünetben én fogom előbb keresni, addig viszont jó lenne, ha továbbra is feltűnésmentesen kezelnénk a kapcsolatunkat. Azt hiszem, valahol a barátság extrákkal fázisában járhatunk jelenleg, ez viszont olyasmi, amire Luke hihetetlen személyisége ellenére sem vagyok büszke.

-Egyébként nincs semmilyen titkom. Vagy legalábbis én sem tudom, hogy miért vagyok folyton boldog. Kiskorom óta ilyen vagyok. A középiskolában is folyton azzal piszkáltak a tanárok, hogy biztos be vagyok szívva, vagy biztos puskázok, mikor vigyorogva írtam a dolgozatot. Pedig csak szimplán eszembe jutott valami jó dolog vagy vicces emlék. Nem tehetek róla, hogy vigyorgok.-magyarázta, majd a végén elvigyorodott.-De szerintem az az oka annak, hogy folyton mosolygok, hogy optimista vagyok. Most lehettem volna szomorú vagy ideges is amiatt, hogy épp a golyóimat próbáltad elszakítani tőlem, de nem, én csak vigyorogtam, mert tudtam, hogy úgysem lennél rá mérges. Szóval, ha ilyen "abnormálisan boldog"-használta a kifejezést, amit én is használtam az előbb.-akarsz lenni, mint én, szimplán ne törődj a benned lévő "paranoiás izétől", hanem tedd, amit te jónak gondolsz. És érezd jól magad közben.-vonta meg a vállát, mikor a végére ért a mondandójának. Érdeklődve hallgattam, ahogy a boldogsága forrásáról mesél. Időnként úgy érzem, hogy én is képes lennék mindarra, amire ő, miközben Luke-t hallgatom, vagy csak egyszerűen távolról figyelem, ahogy rákoncentrál valamire. Tényleg sok minden van, amit szívesen kipróbálnék. Kézen fogva sétálni valakivel, vagy tartozni egy baráti társasághoz. Egyáltalán közel engedni magamhoz az embereket. A valóság viszont kimerül abban, hogy képtelen vagyok véghezvinni ezeket az egészen egyszerűnek tűnő dolgokat. Ha el is határozom magamban, ha elhiszem egy pillanatra, hogy képes vagyok rá, kiderül, hogy még sincs meg hozzá a kellő bátorságom vagy akaraterőm. Luke teljesen más, ő tényleg mindig azt csinál, amit szeretne és tudom, hogy közben komolyan képes jól érezni magát.

-Ha csak ennyi...-válaszoltam röviden, miközben egész gyorsan eldöntöttem, hogy a múltkor sem túl sikeres stratégiám fogom alkalmazni. Megcsókoltam abban bízva, hogy így nyerek magamnak néhány másodpercet, ami alatt összeszedhetem a gondolataimat. Utálom magam amiatt, hogy folyton megpróbálom átvágni valamivel, de nem igazán tudom, hogyan reagálhatnám le az ilyen helyzeteket egyszerűben. Már megint úgy érzem, hogy igazából én vagyok a szerencsétlen kettőnk közül.
-Csak ennyi.-vonta meg a vállát a csók után. -Mi a baj?-kérdezte a szemembe bámulva.-És meg se próbáld azt mondani, hogy nincs semmi baj, mert nem hiszem el.-tette hozzá figyelmeztetőleg, én meg épp közöltem volna vele, hogy semmi bajom sincs, mikor előre kilőtte ezt a lehetőséget. Egy próbát megért, de valahogy éreztem, hogy ma sem fog összejönni a figyelemelterelési próbálkozásom. Igazság szerint nem igazán tudtam, mit válaszolhatnék helyette. Azt hiszem, ő is tisztában van vele, hogy ha csak egyetlen esélyem lenne, hogy hirtelen "normálissá" váljak, megragadnám. Vagy csak az is elég lenne, ha szimplán olyan erős lehetnék, mint Luke.
-Én nem vagyok te.-Egyelőre viszonoztam a pillantását, nem próbáltam elkapni a tekintetem. Elvégre nem sok értelme van előtte eltitkolnom, mit érzek. Egyszerűen csak nem akarok róla beszélni, mert akkor a jelenleginél is gyengébbnek érezném magam.
-Nem is kértem soha, hogy az legyél.-sóhajtott fel.-Képtelen lennélek arra kérni, hogy változz meg, csakis a saját önzésem miatt. Nekem lehet, hogy sokkal jobb lenne, ha kézen fogva sétálgathatnék veled bárhol, vagy megcsókolhatnálak anélkül, hogy azon idegeskednénk, ki lát meg minket. De ha ez azzal jár, hogy teljesen meg kell hogy változz, akkor köszönöm, de jó nekem így.-mondta halkan, és elkapta a tekintetét rólam.
Még annyira sem tudtam, mit mondjak, mikor végiggondoltam Luke válaszát. Nem kifejezetten erre számítottam, szóval elég váratlanul ért, hogy ennyire ragaszkodik a személyiségemhez. Persze sosem gondoltam, hogy Luke-t csak a külsőségek érdekelnék, pont emiatt is félek annyira attól, hogy idővel rám un majd. Most viszont azt hiszem, ennek az ellentétéről beszélt, bár így is elég nehéz elhinnem, hogy tényleg többet érnék neki a saját szabadságánál.
- Biztos vagy benne...? - Egészen halkan szólaltam meg, csak azért hallhatta, mert még mindig baromi közel feküdtünk egymáshoz. Nem hinném el neki, ha nem Luke-ról lenne szó, így viszont még nagyobb sallerre számítok a sorstól, mikor kiderül, hogy reménytelenül bíztam a kettőnk között kialakulófélben lévő kis valamiben.