Harry Potter: Vörös és Zöld

Chapter 26: A Titkok Kamrája

Ez volt Lucy életének legborzalmasabb napja. Ő, Harry, Ron, Fred és George együtt gubbasztottak a Griffendél klubhelyiségének egyik sarkában, és némán meredtek maguk elé. Percy nem volt velük; ő küldött egy baglyot Mr és Mrs Weasleynek, azután bezárkózott a hálószobájába.

Soha egyetlen délután sem tűnt még ilyen hosszúnak, és a zsúfolásig telt Griffendél-torony sem volt még soha ilyen csendes. Napnyugtakor Fred és George felmentek lefeküdni, nem bírták tovább a néma ücsörgést. Lucy csak ült mozdulatlanul és arcán egyre csak folytak le a könnycseppek.

- Ginny tudott valamit. - Ron most szólalt meg először azóta, hogy bebújtak a tanári szoba szekrényébe. - Azért rabolták el. Nem Percy ostoba titkáról akart beszélni velünk. Kiderített valamit a Titkok Kamrájáról. Ezért kellett... - Ron gyorsan megdörzsölte a szemét. - Hiszen aranyvérű volt. Csak ez lehetett az oka.

Lucy az ablakon át a lemenő nap vérvörös korongját nézte. Semmit sem reagált Ron szavaira. Még soha nem érezte magát ilyen nyomorultul. Azt kívánta, bárcsak tehetnének valamit Ginnyért. Akármit.

- Lucy - szólt Ron. - Szerinted van rá esély, hogy Ginny még nem... ugye, érted?

Lucy nem tudta, mit feleljen, és ha akart, se tudott volna válaszolni, akkora gombóc volt a torkában. El sem tudta képzelni, hogy fogadott kishúga még életben legyen.

- Harry - fordult barátja felé Ron. - Szerinted van esély rá... akár csak egy kicsi is...?

Harry ugyanúgy nem felelt.

- Tudjátok, mit? - folytatta Ron. - Menjünk, és beszéljünk Lockharttal. Ő majd megpróbál bejutni a Kamrába. Mondjuk el neki, hogy szerintünk hol van a bejárat, és hogy a szörny egy baziliszkusz.

Se Lucynak, se Harrynek nem volt jobb ötlete, de mindenképp akartak csinálni valamit, így hát beleegyeztek. A griffendélesek mind olyan levertek voltak, és annyira sajnálták Weasleyéket, hogy egyikük sem szólt rá Lucyra, Harryre és Ronra, mikor azok felkeltek, átvágtak a klubhelyiségen, és kimásztak a portrélyukon.

A kastély folyosói esti félhomályba burkolóztak. Lockhart szobája elé érve a fiúk először a neszekre lettek figyelmesek. A szobában lázas tevékenység folyt: nyikorgás, puffanások és sietős léptek zaja szűrődött ki az ajtó mögül.

Harry kopogtatására odabent hirtelen csend lett. Azután résnyire kinyílt az ajtó, és feltűnt Lockhart egyik szeme.

- Nocsak... Harry... Lucy... Weasley... - szólt a tanár, és egy centivel nagyobbra nyitotta a rést. - Meglehetősen sok a dolgom. Ha lehet, fogjátok rövidre...

- Fontos információink vannak a professzor úr számára - hadarta Harry. - Talán megkönnyíthetjük a munkáját.

- Öhm... nos... nem olyan fontos - Lockhart arcának látható fele zavart tükrözött. - Akarom mondani... hát... no nem bánom.

A tanár kinyitotta az ajtót, és a három gyerek belépett.

A szoba szinte teljesen üres volt. Csupán két jókora utazóláda állt a közepén; az egyiket sebtében összehajtott, élénk színű talárok töltötték meg, a másikban könyvek hevertek egymás hegyén-hátán. A falakról leakasztott fényképeket Lockhart az íróasztalon sorakozó dobozokba rakodta.

- Elutazik, tanár úr? - kérdezte Lucy rekedten. A torkában lévő gombóctól még mindig alig bírt megszólalni.

- Öhm, nos, igen - felelte habozva Lockhart. Közben sietősen leszedte és összecsavarta az ajtóra tűzött életnagyságú Lockhart-posztert. - Sürgős ügy... halaszthatatlan... oda kell mennem...