Harry Potter: Vörös és Zöld

Chapter 68: Priori Incantatem

Lucy Voldemort vörös szemeibe bámult, de minél tovább tette ezt, annál biztosabban érezte a testének idegen mivoltát. Ez nem az ő teste volt. Úgy érezte, mintha árnyékként vetült volna rá annak az embernek az elméjére, akinek a testébe valahogy bekerült. Aztán, mikor megérezte a sebhely fájdalmát - ami nem neki, Lucynak okozott fájdalmat, ő csupán érzékelte azt -, hirtelen megvilágosodott arról, hova is került. Vagy inkább... kibe.

Megpróbált megszólalni és döbbenten jött rá, hogy képes a beszédre. Épp csak ebből Voldemort semmit sem érzékelt.

- H-Harry...?

Egy másodpercnyi csönd, majd...

- Lucy?! - A lány úgy érezte, mintha a fejében két hang beszélgetett volna, akik közül az egyik ő volt. - Mi folyik itt?! Hogy kerülsz a fejembe?!

- Nem tudom - felelte lassan Lucy. - Úgy éreztem, mintha transzba estem volna... Égni kezdett a homlokom, és mindenem fájt, mintha Crutiatus-átokkal kínoztak volna... Aztán hirtelen itt találtam magam.

Ekkor előtte Voldemort halkan belenevetett a fülébe - vagyis Harry fülébe -, majd megfordult. A lány csak ekkor vette szemügyre pontosabban a környezetét. Körülötte halálfalók álltak - ugyanolyan fekete taláros, maszkot viselő alakok, akik a Világkupadöntőn is megjelentek. A kör néhány helyen foghíjas volt. Ahogy lassan kiterjesztette a tudatát, Lucy rájött, hogy Harry fel van kötözve valahová, ami leginkább egy sírhoz hasonlított. A lábánál Féregfark hevert, aki folyamatosan remegett és a karját szorongatta, aminek a végén egy ezüst kézfej ült. Azután Lucy kicsit távolabb nézett és ekkor meglátta Cedricet, ahogy üveges tekintettel, tátott szájjal és mozdulatlanul feküdt nem messze Harrytől.

- M-Meghalt...? - kérdezte döbbenten. Harry nem tudott válaszolni, mert ekkor Voldemort megszólalt: és az ő mondanivalójára mindketten olyan feszülten figyeltek, mintha az életük múlt volna rajta.

- Mi tagadás, barátaim, elszámítottam magam. A nő esztelen önfeláldozásának pajzsa visszaverte átkomat, s az engem talált el. Aaah... azt a kínt, barátaim, nem lehet szavakba önteni. Nincs bűbáj, ami felvértezne ellene. Kiszakadtam testemből, satnyábbá lettem, mint a kósza árnyék, erőtlenebbé, mint a kóbor kísértet... elsorvadtam, de éltem. Hogy mi voltam, magam sem tudom... Én, aki mindenki másnál közelebb jártam a halhatatlansághoz. Hiszen tudjátok, hogy legfőbb célom legyőzni a halált. Akkor próbára tett a végzet, s úgy tűnt, egyik-másik kísérletem sikerrel járt... Nem tudott elpusztítani az átok, ami bárki mást a halálba küldött volna. De gyönge voltam, a leghitványabb féregnél is gyöngébb, s ami még rosszabb: tehetetlen... Nem volt testem, s minden varázslathoz, amely segíthetett volna rajtam, pálcát kellett volna használnom...

- Emlékszem, épp csak arra volt erőm, hogy ne váljak semmivé. Éjjel-nappal, percről percre kényszerítettem magam a puszta létezésre... Elbujdostam egy távoli országba, bevettem magam egy erdőbe, és vártam... Gondoltam, biztosan lesz egy az én hűséges halálfalóim között, aki megkeres... aki eljön, és végrehajtja helyettem a varázslatot, amitől visszanyerem a testem... De hiába vártam...

A körön ismét remegés futott végig. Voldemort hagyta, hogy a fenyegető csend átjárja a halálfalók lelkét - ezt kihasználva Harry hadarva belekezdett a magyarázatba.

- A Trimágus Kupát együtt fogtuk meg Cedrickel, ami egy zsupszkulcs volt és idehozott minket. Ezután megjelent Féregfark, karjában a pólyába csavart Voldemorttal, és megölte Cedricet... Ő volt a másik, a felesleges... Ezután hozzákötözött engem az öreg Tom Denem sírjához, Voldemort apjáéhoz. Felhasználták a véremet ahhoz, hogy Voldemort újjászülessen. Majd megjelentek a halálfalók...