Nothing In The Cage Of My Ribcage

Chapter 35

A magamnak tett ígéretemhez híven két Starbucksos papírpohárral a kezemben szálltam be a liftbe a munkahelyemen, és a célemeleten kilépve a legszebb mosolyomat magamra varázsolva libbentem be Lucy birodalmába.

- Jó reggelt! – köszöntem kínosan vigyorogva a vörös lánynak, aki egy papírhalmot bújt szorgosan.

- Neked is – morgott, fel sem nézve a munkájából. – Az asztalodon vannak a nézőszám kimutatások, amiket kértél.

- Köszönöm – egy tapodtat sem mozdultam. Egyik lábamról a másikra álltam, rendületlenül kitartva a lány asztala előtt. A mosolyom egyre kétségbeesettebb lett.

- Mi van, már beszélsz velem? – nézett fel egy pillanatra, a jobb szemöldökét felhúzva. Minden magabiztosságomat összeszedve dugtam az orra alá a poharat.

- Hoztam kávét.

Nem mozdult érte.

- Milyen?

- Meleg. Tökös-fahéjas. Extra erős, extra nagy adag, extra fahéjas, extra habbal és mindennel, ahogy szereted.

- Köszönöm. Vagy mi – vette el végül a kávét, gyanakvó, fürkésző tekintettel. – Mi ez a hirtelen hangulatváltozás? Terhes vagy?

- Hogy mi? – kerekedtek el a szemeim. – Nem, dehogyis, Luce, ne beszélj butaságokat. Csak bocsánatot szerettem volna kérni, amiért nem voltam valami kedves az elmúlt két napban...

- Úgy érted, hogy egy házsártos, hisztis, morgó, fapofa... - kezdte az ujjain felsorolni a nagyon is jogos jelzőket. Gyorsan félbeszakítottam, mielőtt nagyon belemelegedett volna.

- Igen, egy igazi bunkó, tudom és sajnálom. Bocsáss meg, légyszi. Kérlek – rebegtettem a szempilláimat a legbűbájosabban. – Tudod, hogy te vagy a kedvenc asszisztensem, aki...

- Mármint az egyetlen asszisztensed, aki két napja fedez a többi embered előtt, akik szintén be akarnak jutni hozzád pár engedélyért, aláírásért, jóváhagyásért?

- Mondtam, hogy bocsánat, nem? – villantottam rá ismét egy bárgyú vigyort, miközben beinvitáltam az irodámba.

- De – sóhajtott, miközben letelepedett mellém a kanapéra. – Mi történt Brazíliában?

- Semmi különös, szuper volt. Miért kérdezed?

- Mert mielőtt elmentél, még semmi bajod nem volt, hétfőn pedig úgy jöttél be, hogy ha tekintettel ölni lehetne, a fél ACCUS-nak koszorút kéne rendelnem.

- Ja, hogy az – tűrtem a fülem mögé egy rakoncátlan tincset, miközben megköszörültem a torkomat. – Csak kicsit összekaptunk Ashleyvel. De már kibékültünk, minden rendben van.

Ismét szemrebbenés nélkül hazudtam Lucynak. Nem mondhattam el neki az igazat, hogy már nem sokáig leszek a főnöke. Túl jól ismertem. Soha nem bízott magában eléggé, hiába végzett el nagyon sok mindent helyettem úgy, mintha én magam csináltam volna, mindig éreztetnem kellett vele, hogy ott vagyok mellette és fogom a kezét. Az elmúlt két évben, mióta a felettese lettem, olyan bizalmi kapcsolat alakult ki mindkettőnk részéről, hogy gondolkodás nélkül tettük volna a másik kezébe az életünket. Ha most elmesélnék neki mindent, azonnal összeomlana. Bár rengeteg mindenben különbözünk, egy dologban mégis hasonlítunk: egyikünk sem tűri túl jól a változásokat – én a magánéletben, Luce a munkában. Tehát hazudtam neki. Senkinek nem tenne jót egy idegösszeroppanás az év végi zárások és gálák előtt, amik még megszervezésre vártak. Elég volt egy lelki beteg a cégnek, és ezt a szerepet már kiosztottam magamnak.