Nothing In The Cage Of My Ribcage

Chapter 3

- Lucy – nyomtam le a belső telefon kihangosító gombját -, behoznád, kérlek a hostessek beosztását?

- Itt is vannak – jött be és tette a lány az asztalomra az anyagot. – Elvileg készen van a fekete ruhád, elhozassam a tisztítóból estére?

- Miss Mendel nem lesz jó Alonso autójánál, cseréljük ki Vettelével – lapoztam át a füzetet.

- Melyik cipődet veszed fel?

- Bekarikáztam a módosításokat a látványterveken, melléírtam a megjegyzéseket, küldd el az ügynökségnek. Ha visszaküldték a javítottat és mindent rendben találsz, áment mondhatsz rá – adtam a kezébe a papírokat és visszafordultam a monitoromhoz. Lucy nem mozdult. – Oké, most mi a baj? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Az, hogy nem válaszolsz... – toppantott egyet.

Nagyot sóhajtottam, majd megkértem, hogy üljön le. Elmeséltem neki, hogyan akadtam össze reggel Ashleyvel, hogyan vitt el végül a tárgyalásra, mindent egészen a harisnyámra tett beszólásáig. Lucy csak nevetett egy jót, majd közölte velem, hogy igenis el kell mennem vacsorázni Purdyval.

- De Lucy... – kezdtem volna, de mérgesen közbevágott.

- Nincs de Lucy, Eve. Semmivel sem leszel előrébb, ha csak bezárkózol, és úgy csinálsz, mintha a külvilág nem is létezne, csak a munka meg a munka – enyhült meg.

- Te is tudod, hogy... – remegett meg a hangom.

- Tudom. De az a múlt, Eva. Ami megtörtént, azon már úgyse tudsz változtatni. Nem a múltért kell élni, hanem a jövőért, a jelenben. Fiatal vagy, csinos, okos, és ezt észreveszik a férfiak. Nem mindenki egy szemét disznó, még akkor sem, ha te ezt akarod hinni.

Nem szóltam semmit. Nem tudtam megszólalni, csak meredten néztem az asztalomat. Szinte bárkinek az asztala lehetett volna, csak egyetlen fénykép volt rajta, ami azt bizonyította, hogy ott egy eleven személy dolgozik. A rengeteg grafikon, tervrajz, szervezeti tábla és hirdetéstervezet mellett bújt meg egy fotó a családomról, azokról, akiktől évekkel ezelőtt elköszöntem, hogy új életet kezdjek az Államokban, a tengerentúlon. Meredten bámultam a képet, és gondolatok ezrei, kérdések milliói cikáztak az agyamban. Mi lett volna, ha maradok? Másként élnék? Látnám felnőni az unokaöcséimet, nem csak karácsonykor csodálkoznék rá, hogy már lassan kamaszodnak. Talán már nekem is...

- Elküldöm a módosításokat, ahogy kérted – állt fel végül Lucy, és az ajtóhoz lépett.

- Luce – szóltam utána szinte alig hallhatóan. Megfordult. – Hozasd el kérlek a fehér kabátomat is – rendeztem a hangomat és a vonásaimat. A lány elmosolyodott.

- Meglesz. És szólok egy sofőrnek is.

- Most bezzeg van szabad kocsi, ugye? – nyeltem vissza egy kibuggyanni készülő könnycseppet és alig észrevehetően elmosolyodtam.

- A karma egy ribanc, főnökasszony – nevetett fel, szinte felragyogtak a szeplői. Alig egy másodperc múlva újra egyedül maradtam a gondolataimmal.

- De még mekkora ribanc... – suttogtam, majd hogy ne agyaljak tovább az életemen, felhívtam Mr. Whitingot, hogy lenyomjam a torkán a rózsaszín rázóköveket.

Pár óra múlva már a tisztítóból visszahozatott ruhámban ültem az irodám bőrkanapéján és az előttem lévő dohányzóasztalra kiterített pólót néztem. Lucy, miután egy utolsó pillantást vetett rám, és biztosított arról, hogy nem szándékosan a kivágott hátú ruhámat hozatta el, ő az egyszerű kisfeketét akarta, és a tisztító hibázott, de ne aggódjak, ebben csodásan festek – mindezt egy levegőre és szemrebbenés nélkül – azzal a felkiáltással, hogy ellenőrizni fogja, hogy megjelentem-e a randin, magamra hagyott az irodában. Megpróbáltam még utána szólni, hogy ez amúgy nem randi, csak egy blúz-visszaszerző hadművelet, de ő csak nevetett és integetve kisétált az ajtón. Tehát negyed nyolckor ültem a félhomályba burkolózó irodában és államat a tenyereimben pihentetve bámultam a pólót. Gondolkodtam rajta, hogy még egy lámpát is fölé állítok, de az már tőlem is túl teátrális lett volna. Halk kopogás szakította félbe az elmélkedésemet.