Nothing In The Cage Of My Ribcage

Ez a nagy helyzet

Nos... Nem is tudom hol kezdjem. Mondjuk azzal, hogy sziasztok! :) Nem tudom, mennyien maradtunk még itt a régiek közül, vagy hogy hány új olvasót üdvözölhetek az időtlen idők óta tartó csend után... De mindenesetre üdv mindenkinek, aki ezt olvassa, remélem jól vagytok testben és lélekben egyaránt.

Nagy volt a csend mostanában...

Terveztem, hogy folytatom a történetet. Aztán hogy átírom. Sokszor átolvastam és elkezdtem javítgatni, de soha nem értem a végére. Miért?

Egyrészt mert nem volt motivációm, nem éreztem azt, hogy én ebbe szeretnék energiát fektetni a továbbiakban. Pedig szeretem ezt a történetet. De egyszerűen nem éreztem azt, hogy megéri hozzányúlni. És most ez egy nagy zagyvaságnak tűnik, de rögtön elmagyarázom, miért. Viszont ehhez vissza kell ugrani a kezdetekhez.

Terápia

Soha nem meséltem el nektek, de ez a történet egy terápia volt számomra. Írásterápia. Mikor elkezdtem, elég magányos életet éltem (nem mintha most csak úgy zajlanának az események), és ráadásul fenekestül felfordult minden körülöttem. Magam sem tudom, hogyan és miért, de egyszer csak megfogant egy ötlet a fejemben. Biztos ismeritek az érzést, mikor csak elkezdtek fantáziálni, képek elevenednek meg előttetek... Velem ez történt. A semmiből beugrott egy kép egy nőről és férfiról, akik ellentétei egymásnak, és ezzel alkotnak egy furcsa, amorf egészet.

Nem ritka ez nálam. Hogy jönnek az ötletek, a fantáziák. De akkor valahogy valami más volt. Ahelyett, hogy csak játszottam volna a filmet a fejemben, rögtön magam elé húztam a laptopot, és írni kezdtem. Nem volt percről percre, precízen eltervezve az egész. Ahogy írtam a szavakat egymás után, úgy formálódott folyamatosan. És lett belőle ez.

Terápia volt az egész. El szerettem volna menekülni egy világba, ahol minden más, ahol bár vannak nehézségek, a vége mégis csak boldog. Nem azért, mert tényleg boldog, hanem azért, mert minden úgy jó, ahogy történik. Mert minden okkal történik, minden érted mozdul meg.

Furcsa módon teremtettem is ezzel. Ismeritek a vonzás törvényét? Hogy amit elképzelsz, amire érzelmekkel gondolsz, az előbb-utóbb megjelenik az életedben. Jelenleg egy furcsán kicsavart, kifacsart, amorf módon a saját firkálmányom főszereplőjének életét élem. Na persze nem azt a részét, hogy álmaim munkáját végzem (vagyis bizonyos szempontból igen, de mégse), meg hát egy rock sztár sem rúgta rám még az ajtót (ki hitte volna...?). De egy hasonlóan furcsa ember, a szöges ellentétem jelent meg az életemben, akivel nem eresztjük el egymást - pedig kéne. És valahogy ugyanúgy érzem magam, mint a firkálmányom karakterei: bolyongok, néha nem találom a helyem, máskor céltudatos és kemény vagyok, de éjszakánként van, hogy én is sikítva ébredek...

Tehát röviden és tömören: furcsa dolgokat produkál az élet. A terápia túl jól sikerült. Vagy inkább félresiklott. Mindenki döntse el maga.

Hatszázezer éve nem voltam aktív sem itt, sem instán. Pedig megígértem. Tudom-tudom, szemét vagyok. De ahogy már mondtam: nincs motivációm.

Hogy miért nincs motivációm? 

Lehet, hogy lustaság. Kiégés. A fókusz elvesztése. Talán mind. Talán felnőttem (még annál is jobban, mint mikor belekezdtem). De ezek nem lennének elég erős indokok. Mert amúgy szeretném. Csak nem megy.

Ó, ha tudnátok, hány és hány ötlet kavarog a fejemben! Hogy mennyire szeretnék nagyot alkotni! Hogy megmutatni, mennyi gondolatom van még! De valahogy nem visz rá a lélek a billentyűk koptatására...

Mert valami megváltozott.

Számtalanszor kezdtem neki, hogy leírom a véleményem, leginkább instára vagy a Creepy BVB hoaxes nevű szennykötetbe :) (Mert az, valljuk be.) De mindig elodáztam. Mert amit gondolok, már nem tudtam poénra venni. Csak mocskolódás lett volna.