Nothing In The Cage Of My Ribcage

Chapter 56

Keserédes. Néha az fáj a legjobban, ami a legeslegboldogabbá tesz az életünkben. És néha el kell engednünk azt, aki a levegőt jelenti számunkra azért, hogy életben maradhassunk, különben megfojtana. El kell menekülnünk – azért, hogy magunkat mentsünk és a másik is megmeneküljön az általunk okozott sebektől. Meg kell mentenünk saját magunkat és a másikat is.

Szerettem, mindennél jobban. Ő jelentette a levegőt, az életet, a boldogságot, mindent, ami segített ezen a világon maradni. Szerettem, ezért el kellett engednem. Nem foszthattam meg a szárnyaitól, hagynom kellett, hogy szabadon repülhessen. Nem köthettem gúzsba, engednem kellett, hogy abban a napfelkeltében szárnyaljon tovább nélkülem, amit nem is olyan régen még együtt láttunk felbukkanni a horizonton, együtt csodáltunk, és amiben együtt véltük látni a közös, boldog jövőnket. Akkor még nem sejthettük, hogy a közös élet ígérete csak délibáb a forró sivatagban, amit a köztünk lévő érzelmek lángjai vetítettek elénk. Egy gyönyörű álomban éltünk és fogalmunk sem volt a valóságról. Az igazság az volt, hogy csak külön-külön, egymástól távol juthattunk az életet jelentő oxigénhez. Nem élhettük túl együtt, semmiképpen sem. Fojtogattuk egymást. El kellett válnunk, mielőtt a régi pergamenek módjára kiszáradtunk volna, szárazra szívva és megfosztva egymást az energiától.

Szerettem, ezért elengedtem, hogy mentsem őt és magamat. Túl gyorsan kezdődött minden, és mikor a legmagasabbra csaptak körülöttünk a szerelem lángjai, nem bírtunk velük és magunkkal sem. A turné és a távolság csak duzzasztotta a tüzet. Már nem csak szerelem volt köztünk: kétségbeesett útkeresés a másikhoz, fájdalom a távolság miatt, elemi féltékenység. Annyira szerettük egymást, annyira bízni akartunk a másikban, hogy a bizalom beton biztos alapjai megremegtek és repedezni kezdtek. Nem tudom, hogy történt és miért, vagy mikor. De az utolsó veszekedésünk után történtek darabokra zúztak mindkettőnket. Nyers erővel estünk egymásnak, dühödt érzelmekkel, hogy a legszebb, legszerelmesebb érintéseinket kihasználva és a visszájukra fordítva darabokra szedjük a másikat – és magunkat is. Öngyilkos gyilkosságba hajszoltuk saját magunkat.

Lehunyt szemmel emlékeztem vissza azokra a pillanatokra. Féltékeny voltam mindenkire, aki akár csak egy pillantást is vetett rá. Féltékeny voltam az egész múltjára, minden nőre, akinek köze volt ahhoz a férfihoz, aki előttem volt. Akkor még nem láttam tisztán, nem tudtam, hogy ő már egy másik Ashley Purdy. És azt sem láttam, hogy őt is hasonló gondolatok emésztik, mint engem: halálosan félt attól, hogy ha nem vele vagyok, valaki meglengeti előttem egy szebb, biztosabb élet és jövő ígéretét, amit ő nem tud nekem megadni. Egy stabil, hétköznapi párkapcsolat lehetőségét, egy átlagos város átlagos kertes házában. Rettegett attól, hogy én jobban vágyom egy olyan életre, amit ő maximum két turné között tudna biztosítani nekem. Mindketten féltünk valamitől. Mindketten tévedtünk. Ő is és én is.

Akkor este valóban azt akartam, hogy Ashley úgy érjen hozzám, ahogy az előttem lévő sok-sok másik nőhöz. Azt akartam érezni, hogy bennem is látja azt a magabiztosságot, szexualitást, erotikát, amit másban. Nem kellett hozzá sok, hogy rájöjjek: pontosan velem tapasztalta meg ő is az érintések földöntúli érzését. Nem vágyott üres szexre, érzelmek nélküli együttlétre. Azt akarta, hogy minden érintésünk izzon a köztünk lévő szerelemtől. Én viszont hibáztam: akaratosan, dühösen követeltem ki tőle, hogy kaphassak abból az Ashley Purdyből, akit ismer a világ, aki valaha volt, akit én valódinak hittem. Zokogva vettem tudomásul, hogy mindvégig enyém volt a legdrágább kincs: a valódi Ashley, a bergeri cowboy, a szerelmes férfi. Akkor, az államok között repkedve ezt nem ismertem fel. Nem tudtam, hogy valójában a világnak kéne vágynia arra, hogy azt ismerje, akit én. Aki gyengéd, gondoskodó, védelmező, akinél értékesebb kincsem talán csak egy volt. Mindent elvesztettem. Ostoba módon olyat akartam, ami egy hazugság volt, és amivel csak bántottam mindkettőnket. Még most is éreztem a feszültségtől remegő izmait a tenyerem alatt. Ahogy keményen csapódtak az ajkai az enyémekhez, ahogy a hosszú ujjai belemélyedtek a csípőmbe. Éreztem a bőrét a körmeim alatt, ahogy egy darabot kiszakítok a vállából. A vér ízét a számban, mikor a fogainkkal megsebeztük a másikat. A hátamnak csapódó kanapét, az izmaim megfeszülését az ismeretlen, durva mozdulatoktól. A hajcsomót az ujjaim között, ahogy belemarkoltam és megfosztottam jó pár száltól. A nyakát, a lüktető ereit a fogam alatt. Bántani akartam, és azt akartam, hogy bántson. Dühös voltam, elkeseredett, kétségbeesett. Olyan akartam lenni, mint azok a nők, akik megadták neki a vad és szabad éjszakákat. Megkaptam, amit akartam. Olyan lettem, mint ők. Soha nem fogom elfelejteni azokat az érzéseket. Az ürességet és megalázottságot, ahogy magának háttal fordított. A fájdalmat, amit egymásnak okoztunk. Ahogy apró darabokra törtük a másikat. Ahogy többé nem tudtunk őszintén, mélyen, boldogan egymás szemébe nézni.