Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

16. Fejezet

                   - Megumi-

    - Öt napunk van hátra, siessünk! - szaporáztam meg a lépteimet, ahogy láttam, hogy a nap már előttünk van, tehát késő délután lehet.

   Kuro az eddigieknél még óvatosabban nézett körül.

  - Szerintetek van még wendigó a közelben? - kérdezte végül.

   Megpróbáltam minél jobban a talpamon gördülni, de még így is recsegett alattam a talaj. Yuki a maga ruganyosságával rosszallóan nézett rám.

  - Jó, bocsi. Próbálkozom - tettem fel a kezemet, mire megforgatta a szemét és Kurohoz fordult.

  - Lehetséges. Errefelé sok a barlang.

  - Nem tudom - vontam meg a vállamat. - Szerintem csak eltévedt ez az egy is. A wendigók mélyen szeretnek élni, ahol nem éri őket a napfény. Tehát a hegy aljában lakhatnak, mélyebb bányákban - magyaráztam. - Igaz, itt vannak barlangok, de nem olyan sötétek, innentől kezdve a wendigó rá fog jönni, hogy nem az a legideálisabb hely számára.

  - De miért jönne le a hegyekből a wendigó ide? - értetlenkedett Kuro, miközben Hachit figyelte fél szemmel. Az éppen a földet szagolva elrohant balra.

   Yuki az egyik fának dőlve karba fonta a kezét, és úgy várta a kutya visszajöttét.

  - Valószínűleg elfogyott az élelem. Én legalábbis ezt tippelném - meredt a bozótosra, ahol Hachi dugta ki a fejét, és halkan vakkantott egyet, jelezve, hogy tiszta a terep.

  - Talán - gondolkoztam el. De akkor nem is egymaga jönne... - A wendigók ugyan egyedül élnek, de ha tényleg megcsappant volna a táplálékuk, miért csak Ő jött el idáig?

  - Micsoda? Miért élnek egyedül? - döbbent meg Kuro. Yuki az égre emelte a tekintetét, és motyogott valamit.

  - Na vajon miért, nagyokos? Gondolj bele, ők csak a mozgást érzékelik, nem látnak. Szétmarcangolnák egymást, ha együtt lennének, mivel nem tudják, hogy egy fajba tartoznak.

  - A wendigó amúgy sem valami osztozkodó típus. Minél többet eszik, annál éhesebb lesz - tettem hozzá.

  - Akkor hogy szaporodnak? - ráncolta a szemöldökét Kuro. A kérdésére elnevettem magam, viszont Yuki hitetlenül meredt rá.

  - A wendigók nem szoktak szaporodni - kuncogtam még mindig. - Legalábbis nem a klasszikus értelemben - tettem hozzá gyorsan. - Néhány könyv azt írja, hogy ha egy ember kannibalizmusra vetemedik, akkor átváltozik wendigóvá. Viszont pár feljegyzés azt állítja, hogy ha éjszaka megszáll a wendigó szelleme, akkor válsz te is azzá. Ki tudja - vontam meg a vállamat. Úgy tűnik, Kuro megelégedett ennyivel, mert már nem kérdezgetett minket.

   Egy ideig csendben meneteltünk. Yuki idegesen pillantgatott hátra, már meg akartam kérdezni, hogy mit néz annyira, de a következő pillanatban már tudtam is rá a választ.

  - Kira, ne maradj le! - kiáltotta hátra a válla felett. - Mi van ezzel a kutyával... - motyogta alig hallhatóan.

  - Baj van? - rémültem meg. Megint Osakasok? Vagy talán egy szörny van a közelben?

  - Nem éppen. Csak mostanában furán viselkedik. Franc tudja mi baja... - Végszóra Kira futott el mellettünk és szimatolt bele a levegőbe. A fülei az égnek álltak.

   Csendesen figyeltem, ahogy sietősen előremegy, még Hachit is megelőzte.

  - Komolyan, egyszer lecsapom ezt a kutyát. Most meg hová ment? - tette csípőre a kezét Yuki, és sóhajtva összenéztek Kuroval.