Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

Epilógus

A parkban ültünk mindhárman, néma csendben. Csak a fák ágainak zöreje hallatszott, ahogy lengedeztek a lágy szellőben.

A lány felnézett a mágust ábrázoló szoborra, aminek két oldalán egy-egy farkas vicsorított. A varázsló arcát csuklya takarta el, ami alól kilógott a göndörödő hosszú haja.

- Szóval igaz történet, mi? - rázta a fejét hitetlenkedve, de látszott rajta, hogy teljesen lenyűgözte a legenda.

- Igen, de nem biztos, hogy így történt - füllentettem, mire a tanoncom elképedve nézett rám.

- És mi a tanulsága?

- Nagyon jó tudod, mi - vágtam vissza azonnal.

A lány valamit mondani akart, de ekkor egy fiú kiáltott oda neki.

- Már mindenhol kerestelek!

- Mennem kell - nézett rám a lány, mire bólintottam.

- Akkor maradsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Halványan elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna.

- Maradok - tárta szét a karját és már el is futott.

Elégedetten néztem végig a parkon, ahol gyerekek és kutyák játszottak, barátok beszélgettek, és szerelmes párok sétáltak. Családok a friss fűre pokrócokat terítettek le, és azon ettek, kártyáztak, vagy éppen csak történeteket meséltek egymásnak nevetve.

Két barátnő megállt a Vérfarkasok Őrzője szobor előtt és kíváncsian nézegették. Egy kislány futott oda az emlékműhöz, és boldogan fordult oda a közeledő anyjához:

- Anya, ma este is elolvasod nekem a kedvenc mesémet? - kérdezte ugrálva, barna fürtjei vadul pattogtak a heves mozgásra. Az anyuka mosolyogva a szoborra nézett, majd újra a lányára.

- Vérfarkasok Őrzőjére gondolsz?

- Igen!

Mosolyogva felálltam, és leporoltam a füves nadrágomat. A tanítványom is ugyanígy tett.

- Miért mondtad azt, nem biztos, hogy így történt, Midori? Hiszen szóról szóra így volt! Ott voltunk - kért számon Ayame.

- Tudod, tanoncom... Az emberi fantázia a legnagyobb erővel bíró varázslat. Nem akarom ezt túlmagyarázni, idővel megérted majd. Ezt a kis történetet pedig bízzuk az emberekre. Hadd alkossanak belőle valami újat, színezgessék kedvükre. Itt mi már elvégeztük a dolgunkat - vettem fel a táskámat, és az erdő szélére tévedt a tekintetem.

Egy fekete farkas érdeklődve figyelt minket, mellette egy sötét köpenyes alak állt. Aranyszőke fürtjei kilógtak a csuklyája alól. Felemelte a kezét, és intett egyet.

- Hová megyünk? - kérdezte Ayame vidáman.

- Nem tudom. Utazgatunk egy kicsit - hátat fordítottam az erdőnek. - Ki tudja, talán utunk során születik egy-két legenda is, aminek mi vagyunk a főszereplői. Elkezdhetjük a saját történetünket. - Elindultam, közben kezemet magasba emeltem, és visszaintettem.

Ekkor éles vonyítás hangzott fel, mire akaratlanul is mosoly jelent meg az arcomon. Az emberek nem igazán döbbentek meg, elvégre tudják, farkasok lakoznak az erdőben.

- Hallottad? Ez mi volt? Kuro? És Megumi? - kapkodta a fejét köztem és a két páros között az emberi alakot öltött tündér. - Mit keresnek itt?

- Ez afféle köszönet akar lenni. - Ayame halványan elmosolyodott, és csendesen folytak végig az arcán a könnyei. - És a búcsúnk - tettem hozzá halkan.

Egyikünk se tudta, hogy találkozunk-e még valaha. Egy dolog biztos volt; ez a fejezet már lezárult. De ahol vége van egy történetnek, ott elkezdődik egy új is.