Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

21. Fejezet

                     -Megumi- 

   A pattogó tüzet nézve mélyen elmerültem a gondolataimba. Attól rettegtem, hogy ha kijutunk ebből az erdőből, lehet, hogy a kitsunék nem is képesek segíteni. Mi van, ha nem is tudják a megoldást? Akkor egy zsákutcában fogunk állni.

   Megráztam a fejemet. Biztos tudnak valamit, hiszen Atsuo is mondta, hogy menjek el hozzájuk. Egyébként is, ha falba ütközünk, akkor szépen le fogjuk bontani. Ez az egyetlen esélyünk.

   De ha mégse lenne jó, talán megpróbálhatnék átjutni a Mágia világába... És ha be se tehetem a lábamat oda?

   Nagyot sóhajtva felnéztem a csillagtalan égre. Talán nem kéne ennyire rágörcsölni a dolgokra... Nyugi, Megumi. Majd ott kitalálod, ha nem jön be a terv. Sokkal könnyebb lenne lazítani, ha nem életek függenének minden lépésemtől.

    Tekintetem a csont sovány kezeimre tévedt. Ahogy közeledik az idézés napja, én egyre idegesebb leszek. Az utóbbi időben sokat fogytam, azonban az erőm csak növekedett. Mintha belülről felfalna a mágia... - jutott eszembe, ami egyenlő volt a lehetetlennel. Mégis néha így éreztem.

    A hasam egy hatalmasat kordult. A gyomrom görcsbe rándult, és a hányinger is eluralkodott rajtam. Már nem is tudom, mikor ettem utoljára. Felhúztam a térdeimet, és átkulcsoltam rajtuk a kezeimet. Szorosan lehunytam a szememet, és próbáltam nem az éhségre koncentrálni. Nem! Most az elsődleges célunk, hogy kijussunk ebből az erdőből. Utána ráérünk az élelem miatt aggódni. Akármilyen szomjas is voltam, a vízzel is spórolni kellett. Éppen eleget ittam ma már.

    Yukira és Kurora pillantottam. Biztos ők is éhesek, mégse nyavalyognak. Akkor te miért vagy ilyen gyenge, Megumi? - mordultam magamra képzeletben.

    Újra a terepet kezdtem el fürkészni, és figyeltem a hangokra, amik nem voltak. Nyomasztó csend uralkodott. Talán a sárkány miatt nem mertek előjönni az állatok. Ráadásul azt se tudtam megállapítani, hogy mennyi ideje ültem őrségben. Ha tippelnem kellett volna, másfél vagy két órát mondtam volna. Remélem eltelt annyi idő, hogy egy kicsit ki tudták pihenni magukat.

    Egyesével felébresztettem őket, és kikémleltem a sárkány szárnya mögül. Egy árny suhant el a fák között. Sejtettem. Valami szemet vetett ránk.

  - Máris indulunk? - ásította Yuki, és kómásan körbenézett.

    Haja kócosan az ég felé meredt, szemét csak résnyire nyitotta ki. Egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy átlagos 18 éves lány, akinek túl korán kellett kelnie.

    Kuro valamennyire éberebb volt, és aggodalmasan figyelte az erdőt. Neki egyből lejött, hogy valami nagy baj lehet, hogy felébresztettem őket.

  - Mi történt? - nézett rám Kuro, mire csak a fák közé mutattam.

  - Valami figyelt minket. Mozognunk kell - kaptam fel a tarisznyámat, vele együtt Ayamét, és felraktam a vállamra.

    A tüzet víz segítségével eloltottam, és a magas fűben haladva újra útnak indultunk.

    Yuki egy hatalmasat nyújtózott az ég felé, és újból ásított. Egy szundításból felkelő macskára emlékeztetett. Kira és Hachi még viszonylag éberek voltak, de még ők is álmosan kóvályogtak. Ayame a tarisznyámból kinézve dörzsölgette a szemét.

    Egyedül Kuro volt élénk, Ő látszólag kipihente magát. Nem is csodálkozok, hiszen éjjel-nappal is őrjáraton volt, valószínűleg rászokott arra, hogy elég legyen neki pár óra alvás is.