Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

14. Fejezet

                       -Megumi- 

   - Nem igaz, hogy nincs egy értelmes feljegyzés... - morogtam dühösen, miközben a régi könyvet az ölembe ejtettem.

   Két keserves éve kutatok a kitsunék után, de semmi. Mintha a történelem el lett volna rejtve a pokol bugyrában. Legalábbis ezt éreztem, mivel még csak ott nem kerestem.

   Az sem segített a helyzeten, hogy mindegyik könyv mást írt a kitsunékről. Valamelyik azt állítja, hogy átverik az embereket, a másik viszont azt, hogy sokszor a védelmezőnk, és csak jót akarnak. Akaratlanul is visszagondoltam az első találkozásunkra... Valamilyen szinten mindegyik állításnak igaza van, ez attól függ, nekik melyik a jobb. Az valóban igaz, hogy igen intelligensek és bölcsek. Viszont egyik feljegyzés sem írja, hogy magas az arroganciájuk...

   Fújtatva ismét a könyvre fordítottam a figyelmemet. Szerencsémre most találtam egy új információt. " A kitsunéknek különleges képessége, hogy farkukkal tüzet vagy villámot tudnak gerjeszteni." Ez valamennyire logikus is. Sokkal valóságszerűbb, mintha tudnának repülni. Ugyanis pár feljegyzés ezt is állítja. Viszont egyetlen egy könyv sem ír a kitsunék történetéről. Honnan jöttek, hol találhatóak, mi a gyenge pontjuk... Semmi! Valószínűleg ez mind elveszett a feledés homályában.

   Kulcs zörgésre kaptam fel a fejemet. Szinte azonnal besöpörtem mindent az ágyam alá, csak egy kaland regényt kaptam magamhoz, és közelebb húztam az érintetlen levest. Megint nem volt időm megenni.

   Az ajtó kivágódott, de az őr csak egy kedvetlen lányt látott olvasni. Morcosan karba font kézzel méregetett. Ugyan a tekintetem semleges maradt, de magamban kétségbeesetten lapultam. Nehogy gyanút fogjon! Ne nézzen be az ágy alá! Ha lebukok, annyi a kutatásomnak! - sikítoztak a gondolataim, de persze feleslegesen, mert szokás szerint semmit nem vett észre.

   - Vége az ebédidőnek! - intett erőszakosan az ajtó felé. Látszólag fáradtan - de igazából megkönnyebbülten - felsóhajtottam és letettem a könyvet.

   A láncom megcsörrent, ahogy felegyenesedtem. Az őr nem várta meg, hogy odaslattyogjak hozzá, megragadta a karomat, és kirángatott. A benti hűvösség jóleső volt a kinti meleghez képest. Ahogy kiértünk, fejbe csapott a nyári hőség.

   Minden évszakban más-más elemet gyakoroltam. Ősszel a földet, mert a sok esőtől sáros lett a talaj, és ilyenkor mindig nehezebb volt irányítani. Télen a tüzet, mert az esőben és a hóban sokkal bonyolultabb megtartani. Tavasszal a szelet, mert nyáron a vizet kellett gyakorolnom, nem véletlenül; az előhívott víz egy pillanat alatt elpárolog, ha nem vigyázok.

    A víz és a szél a legnehezebb az összes közül. A szelet irányítani azért nehéz, mert vad, és zabolázhatatlan. Csak a szabadság érdekli, ráadásul nagy ereje van. A vizet viszont megtartani macerás. Nem szabad érzelmekkel irányítani, mindig nyugodtnak kell maradni. Egy rossz gondolat, vagy mozdulat, és a víz zavaros lesz.

   A fülledt időben valósággal meg lehetett fulladni. A talaj a meztelen lábam alatt forrónak bizonyult. Az őr szokás szerint az edző térhez rángatott. Nem volt valami felszerelt hely; egy hatalmas kör volt, tele edző bábukkal amik fából készültek. Vérfarkasokat ábrázoltak, legalábbis ezt lehetett megállapítani a fülükről és a farkukról, kezükben kard volt.

     A körben nem nőtt fű, a sok mágiától elhalt. Hiába bizonyította ez is a sötét erő pusztítását, ez természetesen nem hatotta meg az Osakasokat. Miért is hatott volna meg őket? Ha több ártalmatlan családot le tudnak mészárolni, egy kis természet gyalázás meg se kottyan nekik.