Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

4.Fejezet

                           -Megumi-  

    Még sokáig bóklásztunk az erdőben, ahol Kuro és Yuki olyasmiket mutatott nekem, amit idáig nem igazán ismertem. Igazából még nem volt alkalmam kimenni a falun túlra. Ez az első, hogy itt vagyok, a természet lágy ölelésében. Erről az oldalról kevesen látják az erdőt.
    A délutáni napsugár melegen sütött át a lombok között. A határtalan kék ég alatt két madár suhant el élelmet keresve. Alattam az avarban egy gyík ugrott arrébb. Beleszippantva a levegőbe megcsapott az a tipikus nyár végi illat.
  - És most csukd be a szemedet - lépett mellém Kuro. Engedelmesen így is tettem. Először nem értettem, aztán leesett.
    Az erdő hangjai felerősödtek, összemosódtak, és szép dallam lett belőle. A madarak szárnycsapásai, a hangos csiripelésük, a mókusok ugrálása egyik ágról a másikra, a fakopáncs kopácsolása, az avarban kisállatok motoszkálása, a méhek zümmögése, a szél hangja, ahogy belekap a fák lombjaiba...
   Csillogó szemmel néztem Kurora.
  - Ez csodálatos! - ujjongtam, Kuro pedig elégedett mosollyal bólintott.
  - El kell mennünk innen! Most! - ugrott le Yuki a fáról.
  - Miért? - csodálkozott erre Kuro, mire Yuki megragadta a kezét, és közelről belekiabált az arcába.
  - Azért hülye gyerekem, mert közelednek más akitások, és ha meglátják, hogy egy osakással vagyunk... - kezdte Yuki, de nem tudta befejezni, ugyanis a bokrok között zörgést hallottunk. - Ezért még számolunk - szórt szikrákat a tekintete.
    A következő pillanatban két sokkal nagyobb vérfarkas bújt elő. Mellettük egy törpének éreztem magam. Bundájuk koszos és borzas volt. Egy átlag farkasnál hatalmasabbak és ijesztőbbnek néztek ki. Szinte lerítt róluk hogy ezek vérfarkasok. Kuro és Yuki is ilyenek lesznek, ha felnőnek?
    Morogva felém vették az irányt, mire én kétségbeesetten hátráltam, de Kuro és Yuki elém lépett.
   - Álljatok félre! Ez egy Osaka tag! - hallottam egy férfi hangot.
   - Ő teljesen más, mint a többi! - húzta ki magát Kuro.
   - Persze, hogyne... És majd amikor alszol, akkor meg fog ölni. Tényleg más - gúnyolódott. - Nem mellesleg Kuro, miért is nem vagy az őrhelyeden? Mert erre vigyázol? - förmedt rá. - Yuki, legalább neked több eszed lehetne... - Yuki láthatóan elszégyellte magát, mert lesütött szemmel a földet tanulmányozta. Azonban Kuro továbbra is büszkén, felemelt fejjel védett.
    Ekkor kifurakodtam mögülük, és folyamatosan a férfi szemébe nézve odamentem elé.
  - Megőrültél? - hallottam Yuki hangját.
  - Osaka Megumi vagyok - nyújtottam a kezemet.
   - Csak nem gondolod, hogy kezet fogok veled? - hökkent meg, és hátralépett egyet. Lassan leeresztettem a karomat.
  - 10 éves vagyok. Az idézés napján születtem, ezért úgy gondolják, hogy 6 év múlva én fogom megidézni a nagy varázslatot. Ezért a szüleim úgy ott hagytak, mint kutya az ürülékét. Nem nevelt senki, mégis tudom mi az illem - néztem jelentőségteljesen a férfira, aki erre nem reagált, ugyanúgy gyanúsan méregetett, támadásra készen. - Minden reggel elvisznek edzeni, hogy tudjak varázsolni, és este hoznak haza. Eddig még nem sikerült egy mágia szikrát sem kicsikarni belőlem. Ha nem úgy viselkedek, ahogy kéne, vagy megemlítem az Osaka klán szokásait, hogy nem kéne kiirtani egy fajt, és hagyjuk abba ezt az egész háborút, akkor egyszerűen megvernek. Múlt héten megrepedt a karom. Legalábbis azt hiszem, mert az orvos nem foglalkozott velem, talán el is tőrt - húztam fel a ruhám ujját, és megmutattam a bedagadt végtagomat. - Rá se hederítenek. Ezért elszöktem, de a pataknál utolértek, azonban Kuro megmentett. És most itt vagyok. Kérem, inkább engem büntessen meg, Kurot és Yukit hagyja ki ebből - fejeztem be.
    Csend telepedett le közénk. A két vérfarkas szemében láttam, hogy nyert ügyem volt, mert hittek nekem.
  - Szóval akkor téged keresnek annyira - enyhült meg.
  - Micsoda? - sápadtam le.
  - Igazából Kurot és Yukit próbáltuk felkutatni, amikor megláttunk néhány Osaka klánost. Valakit nagyon keresgéltek. Végül felgyújtották az erdőnek azt a részét. Minden élőlény meghalt. Majd azt kiabálták, hogy az egész helyet fel fogják égetni, ha nem bújsz elő - magyarázta, a hír hallatán pedig kezdett összeomlani előttem a világ és erősen szédültem. Kuro még időben megfogott, mert a földön végeztem volna, ájultan.
  - Nem lesz semmi baj - nyugtatott, a karjába zárva.
  - Ekkora mennyiségű varázslatot csak a parancsnokok tudnak előhívni. Ami azt jelenti, hogy a vezérünk bízta meg őket. Ezek tényleg komolyan gondolják. Muszáj lesz haza mennem.
  - Ne! - szólt rám Kuro. - Figyelj, beveszünk a klánba. Békésen meghúzhatod magad. Majd élhetsz a házunkba, oké? A nevelő anyukám biztos szeretni fog... - magyarázott, de én megráztam a fejem.
  - És szerinted nem fognak ott keresni? Nem hozhatom rátok a bajt! De nem is bujkálhatok örökké.
  - Meg kéne már fékezni az Osaka klánt. Túl messzire mennek - fújtatott Kuro idegesen.
  - Ehhez le kéne állniuk a mágiával, hogy ez lehetséges legyen - mosolyogtam szomorúan.
  - A mágia... - emelte fel a tekintetét Yuki. - Ez az! Ha nem tudnának varázsolni, akkor abbahagynák ezt az egészet. Nincs olyan varázslat, ami beszippantja a másikat?
  - Nem hallottam még róla - ráztam meg a fejem.
  - Esetleg az a varázsló... Akiről a legenda is szól! - jutott Kuronak az eszébe.
   - Az csak mese, kölyök - vonta fel a szemöldökét a férfi. - Talán a klánban tudnak valamit - hirtelen az égnek állt a füle. - Az Osaka klán közeledik. Tizen... nem. Húszan. Rohanjatok a faluba! - nézett Yukira és Kurora, akik átváltoztak farkassá. Felültem Yukira, és felkaptam Hachit.
  - Mi feltartjuk az ellenséget - kezdte a másik vérfarkas, miközben ők is átalakultak. - Megumi, számítunk rád! Vess véget ennek az egésznek! - nézett rám határozottan a nő. Bizonytalanul bólintottam egyet. - Menjetek! - kiabálta, mire mi futva eltűntünk a sűrű erdőben.
    Hallottuk, ahogy még harcolnak, de nem tartott sokáig, ugyanis nagy fény töltötte be a helyet. Szinte ezzel egy időben nagy vonyítás és nyüszítés csendült fel. Lehunyva a szememet hagytam hogy egy könny csepp végig folyjon az arcomon. Yuki és Kuro üres tekintettel futottak a falu felé. Senki nem mondta ki, de tudtuk, hogy az életüket áldozták fel értünk.
    Percek múlva már üldöztek minket, több tűzgolyó is repült felénk. Szerencsére ki tudtuk kerülni őket.
    Amikor a patakhoz értünk, Kurot eltalálta az egyik gömb. A fiú a fáról leesve visszaváltozott emberi formába és belecsobbant a folyóba. Pillanatok alatt vörös víz folydogált tovább.
   Yuki azonnal lefékezett, és ledobott a hátáról, majd morogva nézett szembe az Osaka klánnal. Odarohantam Kurohoz, aki eszméletlenül, vizesen és véresen feküdt a kavicsokon. Kira ült mellette és az orrával bökdöste.
   - Ne... - suttogtam könnyes szemmel. Hachi nyüszítve rohant a gazdájához.
   - Menjetek, vidd be Kurot a faluba. Én itt maradok - mondta Yuki hátra se nézve.
   - Megőrültél? Nem hagylak itt! - tiltakoztam.
    Yuki válasz nélkül beugrott a tömegbe. Tehetetlenül néztem, ahogy folyamatosan kapja az ütéseket. A végén már Yuki félájultan, véresen, de harcolt.
   - Elég legyen! - kiáltottam el magam, és egy tűzgolyót lőttem az Osaka klánhoz. Pillanatok alatt félreugrottak Yukitól. Levegő után kapkodva néztem a tenyeremre, ami tele volt égési sérülésekkel. Én most varázsoltam? Megrázva a fejemet, újra a klánomra koncentráltam. - Veletek megyek, csak hagyjátok őket békén! Kérlek... - Az egyik felemelte a kezét, jelezve, hogy visszavonulnak, és várakozóan rám nézett.
    Yuki Kurohoz vánszorgott, visszaváltozott emberi formába és felvette a fiút. Tudomásul vette, hogy öngyilkosság lenne most tiltakozni, de láttam rajta, hogy alig bírta türtőztetni magát.
   - Semmi baj nem lesz, Rómeó. Meggyógyulsz, ne aggódj. Csak tarts ki - suttogta Yuki, miközben összetalálkozott a tekintetünk. Hálát és elismerést láttam a szemében, és egy kis tehetetlenséget is.
     Néztem az ájult Kurot, majd odasétáltam az Osaka klánhoz, mire a vezető jó szorosan lefogott, és elvonszolt.
     Aznap akkora verést kaptam, hogy hetekig nem tudtam felkelni.