Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

29. Fejezet

-Megumi-

Ahogy kiértünk az erdőből, az égbolt is világosabb lett. Olyan volt, mintha az erdő kizárta volna a napfényt. Csodálkozva vettük észre, hogy már kora reggel volt. Ayame kibújt a táskámból, kinyújtóztatta a szárnyait, és már fel is repült. Mosolyogva néztem a boldogan kacarászó rózsaszín hajú lányt. Jó volt hallani egy vidám hangot.

Ayame kivételével aznap mindenki lehangolt volt. Yuki csendben nézelődött hátul, a fáradtság már rajta is kezdett kijönni. Tekintetével Ayame mozgását követte.

Mellette Gingo kíváncsian pillantott körül. Ugyan még erdőben voltunk, de itt a fák egészségesek voltak, és látni lehetett a napot. Gingo válla rázkódni kezdett, majd súgott valamit Yuki fülébe, amitől Ő halványan elmosolyodott.

Nem tudtam nem észrevenni, mennyire illenek egymáshoz. A gondolatra, hogy Yuki és Gingo együtt vannak, akaratlanul is elvigyorodtam. Nem lenne lehetetlen.

Újra előrefordultam, és oldalra pillantottam. Kuro még mindig magába roskadva sétált mellettem. A démonkirálynő legyőzése óta nem szólt hozzám. Magát hibáztatta, amiért nem tudott segíteni nekem. Hiába emlékeztettem rá, hogy megsérült, még talpra se volt képes állni. Talán csak idő kell neki... - nyugtattam magam. Minden rendben lesz.

Tekintetem az előttünk haladó Atsuora siklott. Ugyan az arcát nem láttam, de biztos voltam benne, nem mutat ki semmilyen érzelmet. A csend nyomasztónak hatott, senki se mondott semmit, még Ayame is abbahagyta a nevetést. Így mentünk egész végig.

A talaj folyamatosan emelkedett, mígnem azon kaptuk magunkat, hogy egy nagy dombon küzdjük fel magunkat. Persze, hiszen nem véletlenül ez a Vigyázók hegye. A fák ritkultak, egészen addig, amíg meg nem láttunk a hegy tetején egy nagy tavat, mellette egy kunyhót, aminek a kéménye már a korai órákban is füstölt.

Ahogy közeledtünk, a kíváncsiságom egyre erősebb lett. Vajon milyen lehet a személyisége? Biztos erős és titokzatos, na meg kedves. Minden lépésemnél egyre jobban vert a szívem. És ha nem fog segíteni nekünk?

Hirtelen az ajtó kivágódott, mire megtorpantunk. Egy nő jelent meg előttünk. Zöld, hosszú haját copfba fogta, szakadt ruhákat viselt, amit más-más színű anyaggal varrt össze, hogy eltüntesse a lyukakat. Piszkos fehér kötényt viselt, zöld szeme mérgesen nézett ránk, kezében serpenyőt szorongatott.

Fenyegetően megindult felénk, mire mi gondolkodás nélkül elfutottunk, mint a rossz bűnözők. Még a démonnál is félelmetesebben közeledett felénk. Ahogy hátranéztem rohanás közben, még pont láttam, hogy a serpenyő repült felénk, és fejen találta Gingot, aki ettől elesett. Mi még időben el tudtunk bújni egy vastagabb törzsű fa mögé. Viszont Gingo ájultan terült szét a fűben, a serpenyő mellett.

Atsuo ezúttal valamiért nem annyira aggódott az öccse miatt.

- Idióta - sziszegte Yuki kissé idegesen.

Azonban a nő nem csinált vele semmit, csak visszament a házához, és onnan kiabált nekünk.

- Takarodjatok el, hitvány népség! - rázta fenyegetően az öklét, majd bevágta a kunyhó ajtaját.

Amint kitisztult a terep, előbújtunk a rejtekhelyünkről, és Gingohoz siettünk. Csodálkozva néztem az előttem elterülő Gingora, aki a feje fölött köröző csillagokkal együtt szédelgett.

Yuki leguggolt, felvette a földről az előbb elhajított serpenyőt, és óvatosan méregetni kezdte, és úgy nézegette, mintha valami halálos fegyver lenne. Végül megvonta a vállát, és a serpenyő nyelével bökdösni kezdte Gingot.