Két klán már ősidők óta harcban áll egymással. Az Akita - a vérfarkasok - és az Osaka klán - a nagy vadászok és varázslók - ez idő alatt már kellően gyűlölt ellenségekké váltak. Amíg a háború folyik, tiltott barátságok szövődnek a színfalak mögött...
Sziasztok! :) Ha jól emlékszem, múlt héten (úristen, bocsánat, nagyon összefolynak a napok!) kaptam egy fan artot, amit nektek is meg szeretnék mutatni, ne csak az én bűn ronda rajzomat bámuljátok Yukiról. :D Szerintem elképesztően jó lett, még mindig ámulok. *.* Szóval még egyszer nagyon szépen köszönöm Foxlover67 ❤ Amúgy random tény: még a telefonom háttérképének is beállítottam a rajzot. :DD Komolyan, imádom!
Ups! Ten obraz nie jest zgodny z naszymi wytycznymi. Aby kontynuować, spróbuj go usunąć lub użyć innego.
Na de nem húzom tovább az időt, jó olvasást! ^^
-Kuro-
Hitetlenkedve Hachira meredtem, aki még mindig szőrkupacokat köhögött fel. Igaz, hogy karakura hasonlított egy macskára, de talán túlzás volt megtépázni. Sóhajtva elengedtem, remélve, hogy már tud viselkedni.
Viszont Megumi szavai megnyugtattak egy kicsit; a kitsunék már a közelben vannak. Valamennyire örültem hogy végre kijutunk innen, de volt egy aggasztó dolog. Eddig az a nagy és ravasz lény nem is támadott ránk. Talán mégis csak fél tőlünk?
Megráztam a fejemet, mert ez a gondolat egyszerűen nevetséges volt. Ha még egy karakura-féle szörny is meg mer támadni minket, akkor ez a valami habozás nélkül megteszi. De akkor mégis mire vár?
Hátranyúltam, és szorosan a kard markolatára kulcsoltam a kezemet. A hűvös fém érintése némileg észhez térített, és gyorsítottam a tempón. Minél előbb a faluba kell érnünk. Mielőtt...
Még jobban megszaporáztam a lépteimet.
Szárnycsapásokat hallottam a közelben. Nem sokkal később az a szörnyeteg holló tűnt fel a sötét égen. Tekintetével a talajt kémlelte. A szemem sarkából láttam, hogy Yuki előveszi az íját, és a nyilat a madárra szegezi. A gondolataim cikázni kezdtek a fejemben.
Ha most Yuki lelövi azt a madarat, letudnánk egy problémát. De ha nem találja el, akkor felfedjük a kilétünket. És az ösztönöm azt súgta, hogy ezt nagyon nem akarjuk.
Az a holló teljesen úgy festett, mintha keresne valamit. Vagy valakit, esetleg valakiket. Akár minket. Amíg ezt ki nem derítjük, addig jobb, ha nem kockáztatunk, és észrevétlenek maradunk.
Óvatosan rátettem a kezemet Yuki karjára, és megráztam a fejemet.
- Ne lődd le! - szóltam rá kicsivel halkabban, de mivel ez általában Yukinál nem használ, ezért belöktem a közeli bozótosba. Megragadtam Megumi csuklóját, és őt is magammal rángattam. A kutyák automatikusan követtek minket.
- Ez most mire volt jó? - sziszegte Yuki dühösen. Megumi is csodálkozva bámult rám, viszont nem kérdezett semmit, csak némán várta a válaszomat.
