Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

2.Fejezet

                                                                              -Megumi-

    Pont az idézés napján születtem én, Osaka Megumi. Mindenki úgy gondolta, hogy a szertartáson az Istenünk engem fog kiválasztani, hogy idézzem meg azt a mágiát, ami kivégzi az Akita klánt örökre. Éppen ezért úgy bántak velem, mintha egy darab szemét lennék. "Minek kezeljem úgy, minthogyha ember lenne? Úgyis meg fog halni." - mondogatták az emberek. Még csak 10 éves vagyok és már egyedül élek. A szüleim úgy itt hagytak, mintha leprás lennék. Végülis igazuk van. Már csak 6 évem maradt. Sokan azt mondják, hogy az Osaka klán sokkal kedvesebb volt mielőtt megkaptuk volna a szent küldetést. Vagyis azt, hogy kiirtsunk egy értékes fajt, a vérfarkasokat.

   És ebbe beleőrült az egész klán, hogy egyszerűen nem bírunk velük. Ezért küldenek több embert a halálba, mondván hogy tedd meg a népedért, és ha nem sikerül megölni mágiával az Akita klánt, megvonják a vállukat, hogy majd legközelebb. Vagy gyűlölettel nézik és azt gondolják: "Mit szerencsétlenkednek?" Hah, persze. Mit is tudhatnak ők? Hiszen tisztában vannak azzal, hogy milyen nehéz megidézni egy egyszerű kis varázslatot. De persze mi erőszakkal, erőltetetten tanultunk meg varázsolni, ezért nem megy ez az egész. Igazából szimpla vadászok voltunk. Semmi több. "Ami nem megy, azt nem kell erőltetni." - úgy tűnik hogy az Osaka klán még nem hallotta ezt a közmondást. És milyen igaz.

   Persze vannak akik egyet értenek velem, de ők lapítanak mint az a bizonyos valami a fűben. Megértem őket. Én többször is elmondtam a véleményemet és mi lett belőle? Természetesen összevertek. Túl kevesen vagyunk, hogy fellázadjunk. Még 10 évesen is tudom, hogy az Osaka klán képes lemészárolni akár a fél klánját is. Amint lehetőségem akad rá, elmegyek innen. Elutazok Európába.

    Ugyan nekem tilos kimennem, de aznap megpróbáltam. Kimentem a házam hátsó kijáratán, de elestem. Jellemző... Mivel nekem kell megidéznem a nagy erejű mágiát, ezért minden nap őrök jönnek a házamhoz, hogy elvigyenek edzeni. Reggeltől estig. Keményen edzettem, hogy megidézzek egy kis mágiát, de eddig még nem sikerült, csak szenvedtem. De mától már nem kell ezt csinálnom, mert el fogok szökni. Sikerült is kilopóznom a közeli patakhoz, ami nagy siker. Közel voltam az Akita klán táborához, de ez nem izgatott. A bokor mocorogni kezdett. Nekem végem! Akkor is, ha az Osaka klán az, akkor is, ha az Akita. Az előbbi nyert, két nagyobb korú bújt elő. Sötétkék szemem kétségbeesetten keresett egy kiutat.

   - Na mi a helyzet? - lökött fel az egyik. - Gyerünk vissza a klánhoz! Ott majd megkapod a megfelelő büntetésedet - megfogta a hosszú, szőke, göndör hajamat és úgy kezdett el húzni. Felsikoltottam, de mindjárt kaptam egy pofont. Meghökkentem, amikor egy farkas kölyök ugrott rá az egyik Osaka tagra.

   - Húzzunk innen! - kiabálta az egyik, és mind a kettő elfutott, ott hagyva a farkassal. Az rám morgott, mire kitőrt belőlem a sírás. A fájdalomtól, attól hogy ilyen a "klánom", hogy így bánnak velem, és egyáltalán hogy megszülettem. Az ég szerelmére! Annyi mindent éltem át, 10 évesen, mint más 30 évesen. Ráadásul itt bőgök elvileg az ellenségem előtt. Az Akita tagos visszaváltozott emberré, csak a füle és a farka maradt meg farkas mivoltából. Egy fiú volt, fekete hajjal, és zöld szemekkel. Annyi idős lehetett, mint én. Óvatosan odajött hozzám, valószínűleg azt hitte, hogy csapda.

    Végül leült mellém és elkezdte simogatni a hajam.

   - Jól vagy? - kérdezte, amikor már abbahagytam a sírást.

   - Miért mentettél meg? - szipogtam. A fiú hosszú ideig gondolkozott, mérlegelte a lehetőségeket. Végül csak megvonta a vállát.

   - Nem bírtam tovább nézni hogy bántanak egy lányt - erre elnevettem magam.

   - És ha azt mondom, hogy az ellenséged vagyok? Akkor se bántad meg? - kérdeztem mosolyogva, erre viszont a fiú felállt.

   - Haha! Akkor se jelentenél rám veszélyt, ha te lennél a leghatalmasabb az Osaka klántól. Kurot senki se győzheti le! 10 éves vagyok, de már engem bíztak meg arra, hogy védjem meg a klánt - mondta büszkén. Én közben folyamatosan vigyorogtam.

   - Szóval a te neved Akita Kuro? Az enyém Osaka Megumi, és én is 10 éves vagyok - nyújtottam a kezemet, de Kuro habozott. - Na, mi van? Most akkor mégis félsz tőlem? - Kuro belecsapott a kezembe és jól megszorította.

   - Még szép hogy nem! - gúnyosan elmosolyodtam és belelöktem a patakba. Ahogy kibukkant a feje a vízből, kitört belőlem a nevetés. Kuro elmosolyodott.

   - Ravasz vagy, te lány. Na gyere, húzz ki. - Odamentem és jó erősen megfogtam a kezét, és elkezdtem húzni, de Ő erősebb volt és behúzott a vízbe. Életemben nem nevettem annyit, mint akkor. Egyszer végre úgy játszhattunk mint a normális gyerekek.

    Már ment le a nap, amikor megálltam.

   - Mi a baj? - kérdezte Kuro.

   - Haza kell mennem - mondtam reményveszetten. Hiába, rájöttem, hogy ennyi idősen még nem tudok boldogulni magamtól. Felkészültem a verésre, a bezártságra. Rámosolyogtam Kurora. - Köszönöm, hogy törődtél velem. Halálomig hálás leszek - elindultam, de megfogta a kezemet.

   - Én még este is járőrözök. Ha akarsz, maradhatsz az éjszakai szállásomon.

   - De... lehet hogy még követ minket az Osaka klán. És...

   - Nem érdekel - vágott a szavamba és átalakult farkassá. - Ülj fel a hátamra!

   - Nem leszek nehéz? - kérdeztem félve.

   - Hát, sose tudjuk meg, ha nem ülsz fel - nevetve felszálltam. - Hmm... mégse, most szállj le.

   - Hülye - nevettem fel újra. Kuro elindult, ezért kénytelen voltam belekapaszkodni a szőrébe. Mindig is azt hittem, hogy a farkasok szőre kemény és durva. De nem. Annyira puha és selymes volt, mint a frissen mosott hajé.

   - A vérfarkasok nem csak teliholdkor képesek farkassá válni? - kérdeztem.

   - Teliholdkor átváltozunk, de nem tudunk visszaváltozni emberré, amíg le nem telik az éjszaka. Viszont amikor csak akarunk, akkor alakulunk át farkassá. - magyarázta. - De most én kérdezek. Miért bánnak veled így? - szomorúan elmosolyodtam.

   - Azért, mert én leszek az, aki megidézi azt a nagy varázslatot. Úgy gondolják, hogy minek kezeljenek úgy, mintha ember lennék, ha úgyis meghalok 6 év múlva. De én ezt marhaságnak tartom. Inkább öngyilkos leszek az idézés előtt. Nem fogok kiirtani egy fajt - odaértünk a kunyhóhoz. Kicsit ütött-kopott volt, de azért otthonos.

   - De hát nem úgy szokott lenni, hogy 16 évente kiválasztják hogy ki idézi meg, és azon a napom végre is hajtja az az ember, aki meg lett szavazva? - kérdezte Kuro, miközben beléptünk a házba. Szépen volt tartva, látszott rajta, hogy nincs elhanyagolva.

   - De, de úgy van. Csak én az idézés napján születtem, ezért úgy gondolják, hogy én leszek az - válaszoltam miközben ledőltem az egyik ágyra. - Valaki tudja még hogy itt van egy kunyhó? - kérdeztem.

   - Én, te és Yuki - válaszolta.

   - Yuki a barátnőd? - kérdeztem, de ahogy megláttam az arc kifejezését, hozzátettem. - Valami rosszat mondtam?

   - Yuki nem a BARÁTNŐM! - tiltakozott.

   - Jól van, jól van - nyugtattam, miközben elfojtottam egy nevetést.

   - Figyelj, itt leszek a környéken. Yuki miatt ne aggódj. Ő nem fog erre járni - mondta és már indult is.

   - Kuro!

   - Tessék?

   - Köszönöm - mosolyogtam rá.