Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

8.Fejezet

Figyelem, hosszú szöveg jön! :P   3... 2... 1...

                             -Megumi-

 
  - Mit gondolsz a tündérekről? - kérdezte, egy távoli, de nagyon ismerős hang.
   Hol vagyok?  Pislogtam párat, de a szemem nem akarta elfogadni a világosságot. Mintha már ezer éve aludtam volna. Néhány másodperc kellett, mire megszoktam a fényt.
   Az első, amit megpillantottam, az a karcos ablak volt. Hevesen dobogó szívvel jobban körül néztem. Elkaptak volna? Hogy kerültem vissza? Ez volt az a pokoli ház, ahol 16 évig éltem.
   Apránként felvillantak az emlékképek. A mágiám segítségével elvágtam Mesame kezét. Kihúztam a jobb tenyeremből a tőrt, és belevágtam a másik Osakas fejébe. A világ elsötétült, és csak egy farkas vonyítást hallottam... Idáig jutottam, amikor éles fájdalom nyilallt a fejembe. Úgy éreztem magam, akár egy amnéziás... Oké, valószínűleg elkaptak, és visszahoztak. De mégis valami nagyon furcsa. Mintha nem is a valóságban, hanem egy álomban lennék.
   - Tündérekről? Ez most komoly? Nem is léteznek! - hallottam egy szintén távoli kislány hangot. De hisz ez...
   Elfordítottam a fejemet, és megpillantottam két gyereket a földön ülve, miközben kártyáztak. Az egyik egy kisfiú volt, világos barna hajjal és sötét barna szemekkel, körülbelül tíz éves lehetett. A másik egy lány volt, göndör, szőke hajjal és sötétkék szemekkel, körülbelül két évvel lehetett fiatalabb az előtte ülőnél. A látványtól összeszorult a torkom.
   Ez én vagyok, és Mesame. Mégpedig ez akkor volt, amikor utoljára láttuk egymást, barátként. Hogy kerülök ide? Ha nem vesznek észre, az azt jelenti, hogy csak álmodok, ugye? Vagy meghaltál - szólt bennem egy vészjósló hang.
   - Honnan tudod? - vonta fel a szemöldökét Mesame, miközben egy újabb lapot húzott fel a pakliból. Ahogy a többi lap közé igazította, ördögi mosoly jelent meg az arcán.
   - Mit vigyorogsz? - csattant fel a kis Megumi.
   - Fullja van - suttogtam. Mesame ráérősen kiterítette a padlóra a lapjait és élvezettel fürkészte a kis énem arcát.
   - Full - nézett a szemébe, mire Megumi amolyan "feladom" stílusban eldobta a kártyákat és szétterült a parkettán.
  - Miért győzöl mindig te? - duzzogott.
  - Azért, mert én vagyok az idősebb és okosabb - halványan elmosolyodtam. Sose voltam jó kártyajátékokban. - Szóval? Honnan tudod, hogy nincsenek tündérek? - tette fel újra a kérdést Mesame.
  - Nem tudom. Csak nem hiszek bennük. Miért, te már láttál?
  - Nem. De ez nem jelenti azt, hogy nem is léteznek. Ha vérfarkasok vannak, akkor tündérek is.
  - Akkor inkább már sárkányok. A tündérek csak mesék.
  - Ennyi erővel a sárkányok is. - Megumi a szemét forgatta.
  - Ilyen világban a cukormázas kis cuki lények már rég kihaltak, ha voltak.
  - És ha nem is olyan cukorbogyók?
  - Rendben, akkor léteznek - sóhajtotta. - Maximum a Sötétség erdejében lapulnak, ahol a többi misztikus lény is van, és még sok minden más. De ez miért érdekel annyira?
    A Sötétség erdeje... Nem messze az Akita és az Osaka klántól van egy sötét rengeteg. Ott soha nincs világosság valamiért. Ez az erdő választ el minket a külvilágtól, a normális emberektől. Pletyka pletykát követ, hogy miféle misztikumok élnek ott. Aki oda bement, soha többet nem jött vissza. Az évek során annyira rettegetté vált az erdőség, hogy még az előtte lévő völgybe se merészkednek ki, mert állítólag már ott kiszagolnak a démonok és eljönnek a lelkedért.
  - Csak úgy - vonta meg a vállát és az órára pillantott. - Figyelj, Megumi.
  - Igen? - ült fel mosolyogva.
  - Meséltem ugye, hogy jelentkeztem a hadseregbe...
  - Aha - Megumi felállt.
  - Nos - köhintett Mesame -, felvettek.
  - Hiszen ez remek hír! Gratulálok. Mikor kezdesz?
  - Igazság szerint ma - mondta halkan Mesame, mire Megumi arcáról lehervadt a vigyor és azonnal könnyek csillogtak a szemében.
  - Menned kell, ugye? - kérdezte fojtott hangon, mire Mesame csak bólintott. - Akkor gyere ide, és ölelj meg, katona - tárta szét a karját és utat engedett az érzelmeknek. Mesame szorosan megölelte Megumit, aki még jobban sírni kezdett.
  - Ne merészelj meghalni, oké?
  - Igyekszem - suttogta.
  - Rendben - szipogta és eltolta magától éppen csak annyira, hogy a szemébe tudjon nézni. - Ígérd meg, hogy néha azért benézel hozzám - tartotta fel a kisujját, mire Mesame gondolkozás nélkül a ugyanígy tett, és Megumiéba akasztotta.
  - Ez csak természetes - mosolygott rá. - De te is ígérd meg, hogy vigyázol magadra.
  - Megígérem - zokogott fel újra Megumi.
    Hosszasan néztem a két ölelkező barátot. Mindkettőjüknek könnyes volt a szeme. Úgy búcsúztak el, mintha tudták volna, hogy ez örökre szól. Tisztában voltam vele, hogy ez az emlék fel fog kavarni - ezért is rejtettem el magamban a legsötétebb sarokba -, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Újra kislánynak éreztem magam, akinek a gyásza mélyebb, mint kellene lennie. Ahogy törölgettem a szememet, egyre csak azt kérdezgettem magamtól hogy mégis hova tűnt ez a barátság. Ugyan olyan üres tekintettel bámultam Mesamet, ahogy kimegy, mint akkor. Mintha kitéptek volna a lelkemből egy darabot. Mégis mit keresek ebben a sötét emlékben?
    Hirtelen egy meleg kéz fogta meg az enyémet. Először ijedten ugrottam egyet, majd csodálkozva lenéztem. Egy szürke hajú, üvegkék szemű vérfarkas kislány bámult fel rám mosolyogva. Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, a lány kivezetett a házból. Még visszanéztem a 8 éves fájdalmasan szomorú énemre, aztán az ajtó becsukódott. Ne nézz hátra - hangzott a fejemben a nyolc évig unásig ismételt mondatom. Így hát felemeltem a fejemet és csak előre néztem.
    De ami a szemem elé tárult, attól földbe gyökerezett a lábam. Még épp láttam, ahogy Mesamet egy csapat parancsnok körbe veszi és véresre veri. Majd a félájult fiú emlékeit rólam, rólunk, elvették. Soha többé nem fog emlékezni rám. Ezért nem jött el nyolc éven át hozzám. Mert nem is tudta, hogy ki vagyok. Ilyen erős barátságot csak így szétszaggatni...
   Innentől kezdve nem akartam többet látni. Tudtam, mi következik. Elvisznek életem első edzésére. A gondolatra a bőröm égni kezdett, és megéreztem a rég begyógyult szöges ostor helyét. Meghaltam, és a pokolba kerültem.
   Újra a vérfarkasra néztem, aki a kis kezével megszorította az enyémet.
  - Ne feledd, Megumi - kezdte halk és erőtlen hangon. - Az érmének két oldala van. Mindig is kettő volt - fejezte be, és a kezéből jövő fény egyre erősebb lett, ezért be kellett csuknom a szememet.
    Visszapottyantam a valóságba. Éreztem a két tenyeremben lüktető fájdalmat. Lassan kinyitottam a szememet. Először csak homályos volt a látásom, majd fokozatosan élesedett, végül már teljesen tisztán láttam.
    Egy fehér ágyon feküdtem, közvetlen az ablak mellett. Késő délutáni órákban járhattunk. Szörnyen szédültem, orromban éreztem a vér és a friss kötés keveredett szagát. Olyan gyenge voltam, mintha több napos, alvás nélküli kemény edzésen lettem volna túl. Szinte mindenem sajgott.
    Óvatosan balra fordítottam a fejemet, ahol a szekrényen megpillantottam a tarisznyámat. A földről két méregető szempár figyelt. A tiszta fehér bundájáról azonnal megismertem Kirát, hiába nőtt hatalmasat. Fekete nyakörvet viselt, annak a végén pedig egy érdekes medál lógott. A kerek, arany nyakéken három hosszúkás karmolás nyom volt, és az alján nagy betűkkel bele volt vésve; KIRA. Csodálkozva visszanéztem az okos, barna szemekbe. Ha viszont itt van Kira, akkor...
  - A vadász kutyák medálja. A nevét pedig én véstem bele, nehogy összetévesszék a többi tehetségtelennel - szólalt meg egy goromba hang.
  - Yuki? - kaptam fel a fejemet.
    Yuki az ajtó félfának támaszkodva figyelt. Vörös szeme ide-oda járt Kira és köztem, hófehér haja pedig megcsillant a délutáni napfényben. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Az emlékeimben élő kislányból kész nő lett. Nem csoda, már 18 éves, sőt, lassan 19.
   - Miért, kit vártál? - kérdezte unottan. Ahogy közelebb jött, egyből megláttam az övéhez csatolt két díszes tőrt. Ugyan hüvelyben voltak, de még így is megcsodálhattam a drága kövekkel díszített markolatot.
  - Senkit - ráztam a fejem ámultan. - Vadász kutya lett? - hirtelenjében azt se tudtam, mit kérdezzek tőle, végül ez csúszott ki a számból.
   - Persze. Nem lehetett belőle mihaszna házőrző. Úgysem mernek betörni hozzám - vonta meg a vállát. Na, efelől semmi kétségem nem volt. Akaratlanul is elképzeltem, ahogy Yuki démoni szemekkel üldözi azt a szerencsétlent az éjszaka közepén, aki el mert lopni valamit tőle. Még a gondolattól is kirázott a hideg.
  - Hogy kerültem ide? - kérdeztem végül, miközben az arcomat dörzsöltem, majd amikor rájöttem, hogy a mozdulat erősen fáj, abbahagytam.
  - Egyszerű. Őrjárat közben megláttalak téged a saját véredben feküdni, és behoztalak ide, ahol egy teljes napig küzdöttek az életedért. Kurot többször is ki kellett vonszolnom, hogy észhez térjen. Komolyan, hetven évet öregedett. Mint valami nyálas tragédiában - forgatta a szemét.
   Minden kijelentésénél egyre jobban kikerekedett a szemem, a végén féltem, hogy úgy nézek ki, mint akinek csak pupillája van. Nem tudom, min hökkentem meg a legjobban, a "saját véredben feküdtél", vagy hogy behozott ide, a vérfarkasokhoz, esetleg azon, hogy Kuro itt volt, és rengeteget aggódott értem, vagy éppen azon, hogy Yuki drámát olvas. De ez mind lényegtelen volt amellett, hogy egy napig küzdöttek értem. Egy nap - visszhangzott a fejemben. Már csak 6 napunk maradt, azután idézés.
   - Vér veszteség? - kérdeztem kiszáradt torokkal.
  - Az is. Meg is mérgeztek. - sóhajtotta, mire lehunytam a szemem. Sejthettem volna. - Szóval megtanultál varázsolni - nézett rám sokat sejtően. Halványan mosolyogva lenéztem a bekötött kezeimre.
   - Könnyebben ment, mint hittem volna. Igaz, nagy energia kell hozzá, de annyira nem nehéz. - A szemem sarkából láttam, ahogy Yuki bólint egyet.
  - Minden esetre, én most megyek. Még sok dolgom van. Csak meg akartam nézni, hogy vagy - lépdelt folyamatosan az ajtóhoz. Kira is követte gazdáját.
   - Yuki - szóltam utána, mire megállt, de nem fordult meg. - Köszönöm - csuklott el a hangom.
   - Jaj, ne érzelgősködj! - rázta a fejét. - Hányingert kapok a drámától. Hagyd meg ezt Kuronak. Egyébként is. Tartoztam ennyivel - utalt a hat évvel ezelőtti eseményre, amikor megvédtem őket. - Behívom Rómeót hozzád, Júlia - intett szórakozottan, majd kilépett az ajtón, és eltűnt a kanyarban. Mosolyogva kinéztem az ablakon. Yuki már soha nem fog megváltozni. De nem is kell neki.
   Éppen egy verebet tanulmányoztam az ablakon keresztül, amikor karmok kopogását és trappolást hallottam. Mosolyogva jobban felültem.
    Mivel az ajtó csak résnyire volt nyitva, ezért először csak egy túlbuzgó fejet láttam, ahogy átpréseli magát az ajtón. Hachi is hatalmasat nőtt, de én inkább azon lepődtem meg, hogy ennyi év után is megismert. Hachiko villámgyorsan felugrott az ágyamra, majd a kezemet és az arcomat kezdte el nyaldosni. Eléggé fájt a hirtelen jött támadás, de ez nem érdekelt. Örültem, hogy újra láthattam a barátságos kutyát.
   - Hachi! - nevetgéltem. - Neked meg mid van? - kérdeztem, miközben a fejét vakargattam. Az Ő nyakörve szürke volt, az arany medálba pedig egy kérdőjel volt rajzolva, görbe betűkkel a következő volt bele vésve; Hachiko - Ezek szerint felderítő vagy, he? Az bizony kockázatos munka... - mosolyodtam el szomorúan. Akaratlanul is bevillant az a kép, amikor pár Osakas visz egy halott kutyát, akinek a nyakában ugyanaz a medál volt, ugyanazzal a jellel.
   - Hachiko, a fene egyen meg, hogy gyorsabb vagy nálam is! - morogta Kuro az ajtóban lihegve.
   Fekete hajának tincsei előre hullottak, ahogy a térdére támaszkodva próbált levegőhöz jutni. Régen egy magasak voltunk, de most... Jóval magasabb lehet. És sokkal izmosabb is, mintha hat éven át megállás nélkül edzett volna. De azért még nem az az izomtól túldurranó. Hanem... pont jó. Biztos népszerű lehet a lányok között. Lassan kifújta a levegőt, felemelte a fejét, és mélyen belenézett a szemembe.
   Ott, és akkor elvesztem a smaragdzöld szempárban. Akkoriban is ennyire rikító volt a szeme színe? Vert ennyire a szívem? Voltunk egyáltalán ilyen helyzetben? Mindenre csak a nem választ tudtam mondani. Mégis, akkor mi változott? Mert valami megváltozott köztünk, és a megérzésem azt súgta, hogy a kapcsolatunk már kicsit több, mint barátság. Vagy csak én érzek így? Nagy nehezen elkaptam a tekintetem Kuroról, és újra Hachira próbáltam koncentrálni.
  - Miért pont felderítő? - kérdeztem fel se nézve, de hallottam, ahogy jön felém.
   - Az edzések során kiderült, hogy a felderítéshez ért a legjobban. Plusz Ő a leggyorsabb az összes kutya közül. Mondjuk Yuki ezt nem akarta elfogadni - nevetett fel halkan, és éreztem, hogy a mellettem az ágy lesüllyed, ahogy leült. Erőt kellett vennem magamon, hogy felnézzek. Először Kuro hátához csatolt két kardon akadt meg a tekintetem
  - Wow, és ez itt mi? - böktem a fémre.
  - Ez? - vigyorgott önelégülten. - A védelmezők kardja - hangsúlyozta az a betűt.
  - És mitől olyan különleges? - vontam fel a szemöldökömet visszafojtott mosollyal. Kuro bizalmasan közelebb hajolt.
  - Mágia biztos.
  - Érdekes - méregettem a kardot. Semmiféle energiát nem éreztem felőle. - Nem lehet, hogy átvertek?
  - Kikérem magamnak! - fonta keresztbe a karját, mire felkuncogtam, de hamar elkomorultam.
   Jól esett újra Kuroval beszélgetni, és hogy tiszta szívemből tudtam nevetni. Azonban valami aggasztott, amit kénytelen voltam megkérdezni.
  - Mi történt azután... - nyeltem egyet - azután, hogy utoljára találkoztunk?
  - Kómába estem - vonta meg a vállát Kuro, majd simogatni kezdte Hachit. - De nyugi, nem volt komoly. Aztán mindennap keményen edzettem. Végül pedig kivívtam a tiszteletemet a faluban, és megkaptam ezeket a kardokat. Édesapám is ezt viselte. - Nem mondott semmit az apjáról, de én tudtam, hogy Ő is védelmező volt... Ami azt jelentette, hogy nagy valószínűséggel meghalt.
  - Sajnálom - suttogtam.
  - Ugyan, nem a te hibád - rázta a fejét. - És ami az apámat illeti, végképp nem vagy bűnös vele kapcsolatban.
  - De a klánom igen - sóhajtottam szomorúan.
  - Úgyis megfizetnek még a sok áldozat miatt - mondta komoran, mire csak bólintottam.
    Nem is tudom mi ütött belém, de hirtelen a sírás szorongatta a torkomat. Annyira rég volt már, hogy találkoztunk. Csak akkor vettem észre, hogy szinte belefulladtam a hiányukba, hiába ismertem őket alig.
  - Hiányoztatok - mondtam ki halkan.
   Pár másodpercre néma csend állt be közénk. Csak Hachi lihegését lehetett hallani. Megesküdtem volna rá, hogy Kuro visszafojtotta a lélegzetét. Átsuhant az agyamon, hogy biztos rosszat mondtam. Már éppen bocsánatot akartam kérni, amikor Kuro megölelt. Szorosan viszonoztam, és behunytam a szememet. Szinte azonnal megnyugodtam, fejemet a mellkasának nyomtam. Próbáltam kiélvezni a pillanatot, hiszen ha elenged, akkor minden újra megy tovább. A háború ugyanúgy folytatódni fog.
   - Te is - mondta szinte már suttogva. Két szó. Két szótól újra hevesen vert a szívem és melegség árasztott el.
    Hirtelen Hachi furakodott be közénk, és kezdte el nyaldosni az arcomat.
  - Hachi... - morogta Kuro, de kénytelen volt elengedni. - Te kis pofátlan - csóválta a fejét. - Mi mentünk. Hagyunk pihenni - mosolygott rám, mire én akaratlanul is követtem a példáját.
  - Köszönök mindent - mondtam, amikor már távolodott, de Ő csak legyintett. Hirtelen eszembe jutott valami. - Kuro! - szóltam utána, ezért visszafordult. - Van itt olyan kislány, akinek szürke haja és üvegkék szeme van?
  - Ellára gondolsz?
  - Hát, ha Ő az... Mit lehet róla tudni?
  - Ella egy súlyos betegséggel küzd. Kilenc évesen kimerészkedett a völgybe, mert virágot akart szedni. Ott valami megfertőzte, mert azóta küzd ellene. Ez volt két éve. De mostanság kezdi feladni - rázta a fejét szomorúan, majd kiment Hachival együtt.
    Még hatása alatt voltam a szavaknak, amikor már ment le a nap. Rengeteg kérdés vetült fel bennem, de egyszerűen egyikre se tudtam válaszolni. De nem is volt rá időm.
    Letekertem magamról fáslit, majd elhúztam a számat. Súlyosabbnak nézett ki, mint gondoltam volna. Összeszedtem minden energiámat, és gyógyítani kezdtem a két kezemet. Az arany színű fény betöltötte az egész szobát, és összemosódott a kintről bejövő narancssárgás tónusokkal.
   A varázslat sikeres volt, a kezeimen kívül az arcomon lévő vágás is begyógyult, és sokkal jobban éreztem magam. A sérüléseim csak hátráltatnának az utam során.
   Az átvérzett kötszereket letettem a kis asztalra, majd felkaptam onnan a tarisznyámat. Szerencsére megtaláltam benne, ami kellett. Kiterítettem az ágyamon a kitépett oldalt, és úgy tanulmányoztam a rajta lévő térképet. A térképet, ami ezt a kis területet ábrázolta.