Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

6.Fejezet

  Sziasztok! Na,  megoldódott a "kis" probléma - legalábbis az én részemről -, már látom az 5.fejezetet, ami elvileg eddig is megjelent nektek. Csak engem nem szeret a wattpad. ^^'  Sebaj, már megszoktam. :D És köszönöm szépen az eddigi voteokat. Jó, nem húzom tovább a szót. Jó olvasást! :D

                             -Megumi-
                        -4 évvel később-  

   Gyerünk, koncentrálj. Még egy kicsit... Lassan behunytam a szememet, és minden erőmet feláldoztam arra, hogy kiszabaduljak. Összeszorított fogakkal tűrtem, ahogy átjár az a bizonyos energia. A gondolataim cikáztak a fejemben, ezért kénytelen voltam rendet rakni közöttük, és higgadtan neki látni a varázslatnak. Mélyen beszívtam a levegőt. Nyugalom, sikerülni fog. Akarom hogy sikerüljön.
   Nagyot nyeltem, amikor is lépéseket hallottam, és azonnal be is fejeztem a bilincs gyenge pontjának a keresését és kizökkentem a gondolataimból. Odakúsztam az ajtóhoz, és rátapasztottam a fülemet. A hang egyre csak közeledett.
   Lehet, hogy megérezték, hogy mágiát használok? Pedig direkt óvatosan csináltam... A cipők kopogása hirtelen elhallgatott, pont az ajtó előtt. A szívem a torkomban dobogott, miközben a számat rágva gondolkoztam. Nekem végem van...
   A lépések eltávolodtak, végül teljesen megszűntek. Megkönnyebbülten kifújtam a beszorult levegőt. Úgy tűnik, a szerencse istene rám kacsintott.
   Erre felbátorodtam, törökülésbe helyezkedtem, és újra neki láttam a szabadító varázslatomnak. A szememet görcsösen becsuktam, és imádkoztam, hogy ezúttal sikerüljön. Egy kisebb kattanás jelezte, hogy zöld utat kaptam. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, és már haladtam is tovább.
   Levettem a bilincset a kezemről, és arrébb raktam. A kicsit rozsdás fém ezúttal nem adott ki magából csörömpölő zajt. Hangtalanul az ablakhoz lopakodtam. Az alatti falból kihúztam kihúztam két deszkát, és ki is másztam a résen. Négy évig kerestem a meglazult részt, és feltűnés nélkül kapartam ki a szögeket belőle.
   Kiérve megcsapott a friss, tavaszi levegő. A nap melegen sütötte a sápadt arcomat. Az erdőből kihallatszottak a tipikus zajok; az állatok motoszkálása, a madarak csiripelése, és a lombok susogása, és egy-két titokzatos hang is. De ezzel most nem foglalkozhattam.
   Miközben lassan körbefordultam, megakadt a tekintetem az előttem álló Osaka tagon. Erőltetetten rám vigyorgott, majd egy tűzgolyót küldött rám. A sok edzés megtette a hatását, szinte azonnal reagáltam; egy pajzsot raktam magam elé, és előhívtam a szelet. Ahogy vigyorogva a szemébe néztem, szinte kiolvastam belőle a félelmet. Kiszorítottam az őr tüdejéből a levegőt, de csak annyira, hogy elájuljon. Kicsit meglepődtem, hogy ez lánc nélkül milyen könnyen ment. A kezemre pillantva még jobban elmosolyodtam. Hát ilyen érzés a szabadság?
   Inkább megráztam a fejemet, és felálltam a földről. Koncentráljunk a feladatra - gondoltam magamban és kilestem a ház oldalánál. Az Osaka klán az eddigieknél is morcosabb, harcosabb kedvében volt. A faluban zajlott az élet, mindenki sürgött-forgott, készültek az idézésre. Elvégre egy hét múlva itt lesz az alkalom, és azt mondják, hogy most ez más lesz mint a többi, hogy most sikerrel fognak járni. Azt kétlem, hogy eredményes lesz a részükről, de azt garantálom, hogy ezúttal más lesz mint eddigiek.
   Miután meggyőződtem arról, hogy senki se figyel, nyugodt szívvel futottam be az erdőbe. És hogy hova mentem? Természetesen a kis kunyhóhoz, ahol vagy Kuro, vagy Yuki szokott lenni. Eleinte folyamatosan hátra néztem, de mivel még mindig nem követett senki, ezért jobban rohanni kezdtem. A sűrű erdőből kiérve elérkeztem a patakhoz.
   Lihegve körülnéztem, és igyekeztem a feltörő érzéseimet visszatuszkolni magamba. A hirtelen rám törő emlékektől megszédültem, ezért kénytelen voltam térdemen megtámaszkodva kifújni magam. Egy teljes percig csak a patak csobogását hallgattam és kiürítettem a fejemet hogy tisztán tudjak gondolkodni. Határozottan kiegyenesedtem, és újra rohanni kezdtem.
   Beletrappoltam még a patakba is, ezért a cipőm vizes nyomot hagyott a kavicsos földön. Eszelősen futottam át a patak baloldalára. Éppen súroltam a kezemmel a bokor levelét, amikor a mellettem lévő fa törzsébe belefúródott egy tőr, amin egy rövid üzenet volt. Rövid, de halálos; "Tudod mi jön most..." Persze, hogy tudtam.
   Lassan és ráérősen megfordultam, hogy megnézzem, ezúttal ki jött utánam. Jól látható gúnyos mosoly ült ki az arcomra, amikor észrevettem, hogy azok voltak, akik anno hat évvel ezelőtt is bepróbálkoztak.
  - Hol a kis pincsid? - forgatta az egyik a kezében a tőrt. Mosolyogva pörgette, méregetett, úgy tett, mintha tudná is használni.
  - Attól a "pincsitől" még úgy féltél hat évvel ezelőtt, hogy félő volt, hogy bepisilsz - tártam szét a karomat lenézően.
   A szavaimra felkapta a fejét, és dühösen felém vágta a fegyvert. Pillanatok alatt elrepült közvetlen mellettem, ezzel az arcomon karcolást okozva, és mélyen belefúródott egy közeli fába. Farkasszemet nézve az Osaka tagosokkal hagytam, hogy a vágásból eredő vér végig folyjon az arcomon. Meg se szakítva a szemkontaktust, előszedtem egy fekete szalagot a tarisznyámból.
   - Egy hét - kezdte a másik halk és ideges hangnemben, miközben én gyakorlatias mozdulatokkal copfba kötöttem a hajamat. - Egy hét, és eltöröljük az egész rühes falkát a föld felszínéről, és velük döglik ez a szuka is. - A méregtől alig tudta ezt az egy mondatot is kinyögni, közben folyamatosan remegett a dühtől. Az utolsó szónál a kelleténél erősebben húztam meg a hajamat.
  - Persze, persze - legyintettem hanyagul, miközben letettem a fa tövébe a táskámat. - De ti már azt nem éritek meg - szórt szikrákat a szemem.
   Több se kellett, mind a ketten rám rontottak. Azonnal kikaptam a fa törzséből a tőröket, és az egyiket az Osaka tagosnak küldtem, természetesen szeretettel. Ahogy bíztam benne, rögtön ki is védte, de nem számított a következőre, ami azért ért oda szinte egy időben, mert rásegítettem egy kis erős széllel, és ami szépen belefúródott a jobb lábába. Még én is elcsodálkoztam, hogy milyen szép találat volt. Mondjuk Ő már nem igazán örült ennek, fájdalmasan felüvöltött és összecsuklott.
   A másik nem törődött a társával, egyenesen engem vett célba. Még jobban meglepődtem, amikor csak egyet pislogtam és már ott is volt előttem. Leszúrt volna, ha én nem állítom meg a bal kezemmel. Erősen markoltam a tőrt, és küzdöttem az Osaka tagossal.
  - Nem csak te tanultál egy-két trükköt - vigyorgott rám. Óvatosan lenéztem a lábára, és egyből meg is világosodtam. A talpába koncentrálta a szél erejét, így tudott egy szempillantás alatt itt teremni.
   A négy elem; a tűz, a víz, a föld, és a szél. Azt mondogatják, hogy az utóbbi a legerősebb mind közül. Egy jól kiképzett Osakas tag tud csak használni egyetlen egy elemet, de még az is kifárasztja. Csak páran képesek kezelni a szelet.
   Lassan felnéztem, de egy vérszomjas tekintetbe ütköztem. Alig hallhatóan nyeltem egyet. Közben a szemem sarkából láttam, hogy ömlött a bal kezemből a vér, és jól észlelhetően remegett. Felemeltem a jobb karomat, de megészlelve a mozdulatot, az Osakas úgy neki lökött a hátam mögött lévő fának, hogy még a vért is felköhögtem. Majd kihasználva, hogy alig kapok levegőt, előkapott egy másik tőrt, és a jobb tenyeremen keresztül a törzsbe mélyesztette, ezzel csapdába ejtve. Erre már fájdalmasan felkiáltottam, utána viszont nyelni se bírtam, mert a kezében lévő fegyvert a torkomhoz szorította. A bal kezem feladta a harcot, így juthatott a penge a torkom közelébe.
  - Ha megmered mozdítani a másik karodat, a torkod fogja bánni - mondta veszélyesen közel hajolva hozzám. Nem akartam közölni vele, hogy egy ideig ha akarnám, akkor sem tudnám mozgatni.
   Viszont ahogy jobban megnéztem, nagyon ismerős volt nekem az Osakas. És nem a hat évvel ezelőtti támadásról. Az a világos barna haj, és a sötét barna szempár... Azon kevesek egyikébe tartozott, akiknek nem csak tudtam a nevét, de már találkoztam is velük. Sőt, nagyon is ismertem. Miért nem tűnt fel nekem akkor? Igaz, amikor először láttuk egymást, még nagyon kicsik voltunk, nekem is csak halványan maradt meg az emlékezetemben.
  - Mesame? - kérdeztem erőtlenül, mire csodálkozva lazított egy kicsit a szorításon, én pedig végre rendesen kaptam levegőt. Akaratlanul is visszaemlékeztem a 10 évvel ezelőtti eseményre.

                                 ***

   Éppen két őr vezetett körbe, én pedig a hat éves fejemmel ámulva kapkodtam a tekintetemet. Akkoriban még nem igazán vertek, és valamennyivel barátságosabbak voltak. A főtéren egy csapat fiú focizott, és tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy fejelgetik azt a labdát. Azt gondoltam ez milyen menő. Hirtelen odagurult hozzánk a labda, mire azonnal felkaptam a földről. Vidáman tanulmányoztam, mutogattam az őröknek, ők pedig jókat mosolyogtak rajtam.
   Egy kifejezetten helyes, világos barna hajú fiú kocogott oda hozzánk. Már elsőre látszott rajta, hogy vezér alkat, nem volt kérdéses, hogy Ő a csapat kapitány.
  - Ide adod a labdát? - kérdezte kedvesen, mire hevesen bólogatni kezdtem, és határozottan feldobtam a labdát, majd belefejeltem. Én is úgy akartam csinálni, mint ők a pályán. Ehelyett a kemény labdától megtántorodtam, és a fejemet dörzsölve néztem, ahogy a labda erőtlenül a fiú lába elé pattog. Hangosan nevetve leguggolt hozzám.
   - Téged aztán kemény fából faragtak - pöckölte meg az orromat. Erre a mondatra felbátorodtam, csípőre tettem a kezemet, és kihúztam magam.
  - Keményből, bizony! Ki vagy, hogy felismered a tehetségemet? - szélesen elmosolyodott, és felállt, onnan nézett le rám.
  - Hát, ha a kisasszony kérdi, akkor megmondom - kezdte játékosan. - De jól vésse az eszébe, mert én leszek a leghíresebb, legbátrabb, legerősebb, legeszesebb - közel hajolt hozzám, mintha csak valami titkot akarna elmondani - és legszerényebb - ismét felegyenesedett és hangosan folytatta - katona az egész világon! Most figyelj nagyon jól; mert az én nevem Mesame! - vigyorgott büszkén, én pedig tátott szájjal hallgattam. - Hát a kisasszonyt hogy hívják?
  - Megumi!
  - Megumi... Szép név - bólogatott, majd hirtelen felkapott és megpörgetett, mire széles vigyorra nyílt a szám.
  - Még egyszer! Még egyszer! - ugráltam, amikor letett. Mesame viszont csak felvette a labdát, és összeborzolta a hajamat.
  - Majd legközelebb. Ne aggódj, látjuk még egymást. Szia! - integetett azzal a kisfiús mosolyával, és elszaladt. Betartotta a szavát. Szinte minden nap találkoztunk két évig. Aztán felvették a seregbe, engem pedig elvittek edzeni. A kapcsolatunk örökre megszakadt.

                                ***

  - Honnan tudod a nevemet? - Ezek szerint nem ismert fel.
  - Csak tudom - vontam meg a vállamat.
  - Akkor gondolom azzal is tisztában vagy, hogy miután téged nem sikerült visszajuttatni, mind a kettőnket megbüntettek. Nekem például levágták a jobb lábamat... Műláb van helyette! - ordította az arcomba. Visszanyeltem az érzéseimet, és erőt vettem magamon. Ha nem cselekszem, akkor megöl - nyugtattam magam.
  - Akkor menj vissza, és panaszkodj az Osakasoknak! - kiabáltam vissza, és magam előtt felemeltem a földből egy falat, ezzel levágva Mesamének a jobb kezét, amelyikben a tőrt tartotta. A fájdalmas ordítástól zengett az erdő.
    Mohón szívtam be a levegőt, és csitítottam magam, hogy ezt meg kellett tennem. Szédelegve kihúztam a jobb tenyeremből a tőrt és a markolatát szorosan fogtam. Kitántorogtam a fal mögül. Mesame csak egy vértócsát hagyott maga után, egyébként eltűnt, csak a másik Osaka tagos feküdt a földön tehetetlenül.
  - Ki vagy te? - kérdezte suttogva. Teljesen úgy nézett rám, mint aki egy rémálmaiban felbukkanó démont látott. Nagyon sok vért vesztett, már a halál küszöbén volt.
  - Az, aki mindenáron megvédi a vérfarkasokat - mondtam határozottan, és a fejébe vágtam a fegyvert.
    Ezzel együtt hanyatt vágódtam és néztem az egyre sötétülő eget, miközben a kezemből ömlő vér nem akart elállni. Most akkor el fogok vérezni? - kérdeztem magamtól. Lehunytam a szememet, és már gondoltam hogy ez a vég.
    A távolban még hallottam egy vonyítást, de lehet, hogy csak képzeltem.