Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

17. Fejezet

                                                                            -Megumi- 

    Fürkésző pillantások, fegyverek készenlétben, szorosan egymás mellett maradás, pattanásig feszülő idegesség... Leginkább ez jellemezte utunkat a Mágia erdejében.

   Annyira új volt nekünk a terep, és az évek során kialakult temérdek mennyiségű bizalmatlanság miatt úgy vonultunk, mint akiket követ egy gyilkos. Szinte minden kis zajra is felkaptuk a fejünket. Még Hachi sem merészkedett előrébb. De persze minden bokorra morgott legalább kétszer, ami nem volt túl megnyugtató. Ugyanis ez azt jelentette, hogy minden bozótosban ott lapult a veszély. De milyen veszély?

   Atsuo könyvében volt egy-két érdekesség az itt élő lényekről, de csak párról írt, ami nem túl szerencsés. A megérzéseim azt súgták, hogy nem csak pár szörny élt ott, sokkal többen is voltak. Az egész erdő szinte bűzlött a jellegzetes energiától. Az sem segített, hogy társult hozzá egy különös aura is... Valószínűleg ezt Yuki és Kuro is érezte, ugyanis feszengve lépdeltek mellettem.

  - Az ősi ösztönöm bekapcsolta a vészcsengőt ettől az erdőtől... - sziszegte Yuki idegesen.

  - Nekem sem stimmel valami - értett azonnal egyet Kuro. - Különben is. Miért van ilyen csend? Ez nagyon természet ellenes - szippantott a levegőbe, de hamar elfintorodott.

  - Ahogy az egész hely - válaszoltam azonnal.

   De Kuronak igaza volt. Nyomasztó volt ez a nesztelenség. Ez a némaság olyan volt, mintha egy tömeg várta volna még a lélegzetét is visszafojtva a bíró ítéletét egy vádlottal szemben. Csak hogy ez nem tipikus ítélet. Ez a természet határozata volt, a szabályokat pedig az élet hozta. Ami ránk nézve egyenlő volt a halállal.

   Egyre növekvő rossz érzésem támadt. Még több szempár égette a bőrömet, egyre csak bámultak, ahogy beljebb haladtunk.

   A bokor mocorogni kezdett, mire Kira és Hachi egyre hangosabban morgott. Nem is láttam, hogy mikor kapta elő az íját Yuki, de már erősen feszülő izmokkal tartotta a kezében a fegyvert. A nyíl hegye a bokor felé mutatott. Kuro a két kardot a kezében tartva támadó állásba helyezkedett.

   Fel se fogtam a történteket, de már ki is bújt az idegen a bokorból, és esetlenül megállt előttünk. A szám elé kaptam a kezemet, ahogy megláttam a véres állatot. Az őz alig állt már a lábán, több helyen is megsebesült. Tisztán látszott rajta, hogy megtámadták, és rendesen meg is tépték. A harapás és a karmolás nyomokat elnézve nem kis termetű lehetett a támadó. Szerencsétlen alig élt, de menekült.

   Minden erejét beleadva újra futásnak eredt, és pár pillanat múlva már nem is láttuk. De hiába vártunk, nem követte semmi.

   Yuki sóhajtva leeresztette az íját, de még a kezében tartotta.

  - Szerintetek... - haboztam pár pillanatot, majd megráztam a fejemet, és újra belekezdtem. - Szerintetek mi támadhatta meg? - bámultam az útra, ahol pár perce még az őz állt. Néhány vérfoltot még otthagyott nekünk ajándékba. Akaratlanul is megsajnáltam szegény állatot.

  - Sokkal veszélyesebb és ravaszabb lény, amivel eddig találkoztunk - felelt csendesen Kuro, és eltette az egyik kardját, de a másikat a kezében hagyta.

    Ijedten fürkésztem az arcát, hátha tovább mondja, de nem folytatta. Mindentudó tekintetével az erdőt vizslatta, mintha látta volna az ott lapuló szempárok tulajdonosait.

  - Ezt mégis hogy érted? Honnan tudod? - kérdeztem végül. De Kuro helyett Yuki válaszolt.

  - Gondolom rájöttél, hogy valami nagyobb lény támadhatta meg az állatot a sérülések alapján - kezdte Yuki, és ahogy látta a bólintásomat, elmosolyodott. - Egy ilyen nem a jelentéktelen őzekre vadászik, az a kisebbek dolga. Másfelől ez az élőlény már a halálán volt, könnyedén végezhetett volna vele. De nem tette.