Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

25. Fejezet

                         -Megumi- 

    Nagy felfordulást hagytunk magunk után. Nem volt elég nekik az a ház lerombolása, még menekülés közben is eltörtek pár fakerítést. Mostanáig nem tudom, hogyan csinálták.

    Atsuo hátán ülve gondterhelten hátrapillantottam, miközben süvített a fülembe a szél. Ahogy a Vihar-puszta felé közeledtünk, úgy távolodott vészesen a biztonságot nyújtó Kitsune falu is. Kuroval - aki mögöttünk igyekezett tartani a tempót - összetalálkozott a tekintetünk, miközben a számat rágva visszaemlékeztem az előbb történtekre.

  - Kizárt dolog! Megumi velem jön. Vita lezárva - rázta a fejét Kuro, amikor a szőke kitsune felvetette az ötletet, miszerint ezúttal rajta utazzak.

  - És mondd csak kedves Kuro - kezdte gúnyosan Atsuo. - Jártál már ezelőtt a Vihar-pusztán? Rutinos vagy már? - Kuro idegesen csikorgatta a fogát. A válasz egyértelműen nem volt. - A pusztán való átkelés gyakorlatiasságot és gyorsaságot igényel. Itt nem segít, ha erős vagy, esetleg a kardforgatási képességed, néha még a mágia sem. Csakis a gyorsaság számít. És ebben Megumi akadályozni fog. De ha meg akartok halni, hát legyen. Vidd csak. - Itt szükségesnek éreztem a közbeavatkozást, mielőtt egymásnak esnek.

  - Igaza van Atsuonak. Vele kell mennem. Nem sodorhatlak veszélybe. Kérlek! Most az egyszer. - Kuro végül kellemetlenül, de beadta a derekát.

   Fura volt egy kitsune hátán ülni. A vérfarkasokkal ellentétben ők nem voltak olyan nagyok és izmosak, inkább alacsonyabbak és kecsesek. A gyorsaság még új volt nekem, persze Kuro is száguldott rendesen, de Atsuo szinte szállt.

    Először nem is értettem, miért futunk ilyen gyorsan. Kuro pár méterrel tőlünk követett minket Hachival és Kirával a hátán. Gingo és Yuki zárta a sort, akik láthatólag valamin nagyon vitatkoztak. Min tudnak ennyit veszekedni?

    Atsuo is aggodalmasan pillantott hátra, és lassított egy kicsit. Már az elején észrevettem, hogy mennyire vigyáz az öccsére, de akkor még jobban szemet szúrt.

  - Aggódsz érte? - hajoltam közel a füléhez, hogy a szél süvítésében is hallja. Atsuo mérgesen nézett rám, amiből egyből tudtam, hogy érzékeny pontra érintettem.

  - Nem - felelte szűkszavúan, és lezártnak is tekintette a témát. De én nem akartam ennyiben hagyni. Jobban meg szerettem volna ismerni.

  - Szerintem nem kéne. Elvégre hét farka van, szóval biztos erős lehet. Kicsit jobban kéne bíznod benne - magyaráztam folyamatosan.

    Atsuo unottan meredt előre, csendben várta, amíg befejezem. A kisugárzásában ingerültséget fedeztem fel. Nem értettem, miért nem szeret a kapcsolatukról beszélni. Biztos történt valami. A gondolattól azonnal el is hallgattam, és idegesen csavargatni kezdtem a hajtincsemet, míg a másik kezemmel Atsuoba kapaszkodtam.

    Nem mindenki imád csevegni, főleg a magánéletéről, ezt meg kéne már tanulnom. Hiába nyílt meg előttem Kuro és Gingo, attól még Atsuonak nem kell. Elvégre Yukiról se tudok túl sokat.

  - Ha annyira tudni akarod, azért nem szeretem, hogy Gingo is velünk is velünk jött, mert ha én meghalok, Ő lesz a kitsunék vezére. És ha Ő is eltávozik erről a világról, akkor gondot okoz a népünknek - mondta érzelemmentes hangon.

  - Ennyi? - zavarodtam össze. Csak azért, mert Ő az örökös? Én ezt nem fogadtam el válasznak. Kellett még lennie valaminek a háttérben...

  - Miért, még mit vártál? - Már nyitottam volna ki a számat, hogy válaszoljak, de ekkor hirtelen minden besötétedett.

    Elhagytuk a vidám napsugaras helyet, a búzaföldeket, és a nevetések is elhaltak. Az ég beborult, alattunk a talaj repedezett és száraz volt. Nem értettem az egész jelenséget. Miért száradt ki a föld, miközben ez a Vihar-puszta? Azt képzeltem, hogy ez a hely olyan, ahol egész nap esik az eső. De ahogy jobban körülnéztem, csak állati csontvázakat láttam, és még csak egy fűszál se volt.