Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

3.Fejezet

                                                                                                  -Megumi-  

   Arra ébredtem, hogy valaki morgott. Gyorsan kipattant a szemem és szinte azonnal felültem. Körbe fordultam, kerestem azt a személyt, aki a fenyegető hangot kiadta. Az Osaka klán megtalált? Vagy talán az Akita? Akárki is az, szinte biztos hogy nekem itt végem. De hol van Kuro? Talán őt is elkapták? Az nem lehet!
   - Kuro! - kiáltottam, de a következő pillanatban nagy ugatást hallottam. Oldalra fordítottam a fejemet, mire két Akita inu kutyát vettem észre az ajtó mellett. Az egyik teljes fehér volt, még nem láttam ilyet. A másik jóval fiatalabb, még kölyök volt. A háta világos barna, a hasa fehér, a szeme körül egy nagy barna folt volt. Ő sokkal barátságosabban nézett rám, mint a fehér. Hallottam erről a fajról. Vadászatra használják, és nagyon hűséges. Az Akita klán kedvenc kutya fajtája, de nagyon ritkák.
  Sikítottam egyet, és elrejtőztem a takaró alá. Az ajtó kinyílt, én pedig imádkoztam, hogy Kuro lépjen be rajta. Lassan kinéztem, de még nem bújtam ki a biztonságot nyújtó pléd alól. Egy lány állt a küszöbön, idősebbnek tűnt. Hosszú, fehér haja volt, vörös szeme kíváncsian pillantott rám, miközben megsimogatta a fehér kutya fejét. Úgy tűnt, hogy hozzá tartozott. Végül merészen levetettem magamról a takarót és rendesen felültem az ágyon. Nem látszott ellenségnek.
   - Kuro vadászni ment, hogy neked legyen mit enned. Hálás lehetsz, hogy titokban tartom az egészet. Bár nagyon gyanús vagy te nekem. Nem létezik olyan Osakas tag, aki kedves. - Csak ömlött belőle a szó, szinte összeállt egy nagy lavinává, ami egyenesen betemetett engem. Kettőt pislogtam, hirtelen nem tudtam mit mondani. Válaszra nyitottam a számat, de folytatta. - Most komolyan. Hajnalok hajnalán fel kellett kelnem, mert "Rómeó" nem akarta egyedül hagyni "Júliát". Érted? - Legnagyobb döbbenetemre elkezdett üvöltözni. - SZOMBATON! Az egyetlen pihenő napomon bébiszitterkedek! Fel tudod te ezt fogni? Hogy miért vállaltam el? Mert ez a kis taknyos nem tud magára vigyázni! - Leült egy székre, és elővette a kis nasiját, majd azt kezdte el enni. Csámcsogva így folytatta: - Még Kira is nyűgös - mutatott a fehér kutyára. - Utálom, ha valaki felébreszt. Gyűlölöm a reggeleket! Na mi van? Mondj már valamit! Megnémultál? - fejezte be. Meghökkentem a stílusán. Ez nekem sok a korai órákban.
   - Osaka Megumi vagyok, 10 éves. Bocsánat, ha megzavartalak az egyetlen pihenő napodon. Igen, az Osaka klán tényleg nem túl emberséges, ezért akarok elmenekülni - mondtam végül.
   - Akita Yuki, 13 éves - méregetett gyanúsan. Végszóra megérkezett Kuro is. Csurom víz volt, és sok halat tartott a kezében, mire Yuki ijedten rászólt.
    - Így biztosan nem jössz be! Mindent összevizezel, és büdös lesz a ház! Aztán majd nekem kell kitakarítanom - azzal Yuki becsapta Kuro előtt az ajtót. Kuro a kioktatás alatt úgy állt ott, mintha már teljesen megszokta volna az egészet.
    - Akkor mi lenne, ha kint raknánk tüzet, és sütnénk meg a halat? - javasoltam. Yuki bólintott, majd kiment, ahol Kuro még mindig unottan ácsorgott.
    - Jól van, ma megkegyelmezek neked. Ehetsz az ételből - fordult a fiúhoz. Kimásztam az ágyból és Yuki példáját követve kisétáltam.
    - Kicsit rossz napja van - súgtam oda Kuronak, Yuki felé biccentve.
    - Ő mindig ilyen. Ne akard megtudni hogy milyen, amikor rossz napja van - ezzel elment tűzifát gyűjteni.
     Pár perccel később a farakás köré gyűlve próbáltunk tüzet csiholni.
    - Kuro, menj arrébb, rácsöpögteted a vizet a fára! - parancsolgatott Yuki, mire Kuro mint egy engedelmes katona, arrébb csusszant. Yuki szigorúan rám szegezte tekintetét.
   - Varázsolj tüzet!
   - Mi? - kerekedett el a szemem.
  - Ti Osakasok, tudtok mágiát használni, nem? Hát tessék! Csinálj nagy lángokat! - kínosan lehajtottam a fejem és a kavicsokat kezdtem el nézni.
    - A helyzet az, hogy én nem tudok varázsolni. Soha nem is tudtam. - Mindketten elhallgattak, még a levegő is megfagyott egy pillanatra.
   - Használhatatlan vagy - sóhajtotta Yuki. Száraz kavicsokat kezdett el keresni. Mikor megtalálta, a fa fölé hajolt és egymásnak ütögette őket. Sikerült is egy kis szikrát csiholnia, és tűz lett. Yuki önelégülten elmosolyodott.
    Miután jól laktunk, Yuki felállt, és átváltozott farkassá, majd Kuro is. Yuki sokkal nagyobb volt, mint Kuro. Egymás mellett állva eléggé különböztek, mint ég és föld. Yukinak fehér bundája volt, Kuronak fekete.
   - Megumi, ülj fel a hátamra - mondta Yuki. Már felszálltam, amikor folytatta. - Kuro nem elég erős ahhoz, hogy cipeljen valakit hosszú távon - amíg magyarázott, addig Kira felpattant az említett fiúra. Kuro rám emelte a tekintetét.
   - Vinnéd Hachikot is? Még nem elég nagy és tapasztalt hogy kapaszkodni tudjon - kérlelt, mire bólintva lenéztem. A barnaszínű kiskutya próbált felugrani Kurora, sikertelenül. Aha, szóval Ő lenne Hachiko, aki Kurohoz tartozik. Mosolyogva felkaptam és az ölembe vettem.
   -  Hova megyünk? - kérdeztem kíváncsian, de nem is válaszoltak.
    - Jól kapaszkodj! - szólt rám Yuki és felugrott egy ágra. Még időben markoltam meg a bundáját, különben lezuhantam volna. A fák között ugrálva nem is mertem egy ideig lenézni, szorosan csukva tartottam a szememet, és görcsösen szorítottam Yukit. Ilyet is tudnak a vérfarkasok? A lombok között ugrálnak, akár a túlméretezett mókusok?
     Kis idő után elszántam magam, és lepillantottam, amit nem kellett volna. Nagyon magasan voltunk, bár nem meglepő, elnézve az itteni fák méretét... Még jobban magamhoz szorítottam Hachit, vigyázva hogy ne essen le. A gyomrom liftezett, és a tenyerem izzadt. Erőt vettem magamon, és kihúztam a hátam, majd beszívtam a friss levegőt. Nem is olyan rossz érzés, meg tudnám szokni.
     Felértünk egy magasabb dombra. Leszálltam Yukiról és letettem Hachit is. Kurohoz sétáltam, aki időközben visszaváltozott és egy bozótos előtt állt. Ahogy odaértem hozzá, szélesen elmosolyodott, és elhúzott egy nagyobb ágat, így elém tárult a táj.
     A kilátás egyszerűen káprázatos volt. Rengeteg fa, amíg a szem ellát. De az volt a legjobb benne, hogy mindegyik más volt, nem létezett két egyforma. A sűrű erdő között egy patak csordogált, aminél az előbb voltunk. A pataktól északra és délre is volt két falu; mindegyiknél zajlott az élet, a kéményekből füst szállt fel. Ahogy jobbra fordítottam a fejemet, megláttam a tengert, közvetlenül mellette az Osakasok faluját. Nem volt újdonság számomra a nagy kékség, hiszen minden nap láttam, mert ott hullámzott mellettünk, de mégis az erdővel együtt még szebb volt.
   - Bámulatos, nem igaz? A legszebb az egészben, hogy ide csak a vérfarkasok tudnak feljönni. Talán az egyik legnyugalmasabb hely ez - szólalt meg egy idő után Kuro, amikor már észre vette, hogy kigyönyörködtem magam.
   - Miért?
  - Mert erről a kis területről csak mi tudunk. Ha véletlenül ide tévedne egy Osaka tag, akkor se lenne képes megjegyezni az útvonalat, akármilyen képzett is - válaszolta Kuro helyett Yuki. Megpróbáltam felidézni az utat. Csak fák jelentek meg a képzeletemben.
    - Nekem ugyanolyannak tűnt - vontam meg a vállamat.
    - Nektek, Osakasoknak, mert ti csak ideköltöztetek. De mi már évszázadok óta élünk itt. Az erdőnek minden zugát ismerjük. Olyat láttunk, amit ti sosem fogtok - magyarázta Yuki. - Ez az otthonunk. Ezért akarunk itt maradni, és ezért harcolunk. Még egy vándorlást nem vészelnénk át. - Ahogy néztem a tájat, nagyon megsajnáltam a vérfarkasokat. Csak békében akartak élni.
     Hirtelen gyávának éreztem magam. Ha az idézés előtt megölöm magam, akkor azzal nem oldok meg semmit. Lehet, hogy megússza az Akita klán, de ki tudja. Előfordulhat, hogy következő alkalommal nem fogják túlélni, ezt pedig nem hagyhattam.
     Meg kell védenem őket. Csak még nem tudtam hogyan...