Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

23. Fejezet

                                                                            -Megumi- 

    A mezőt átváltották a búza földek, amik a lágy szellő ritmusára lengedeztek. A kitaposott úton lépkedve néztünk szembe az előttünk elnyúló faluval.

   A fények kialudtak, és lassan ébredezni kezdtek a kitsunék. Még a korai órákban is meleg volt, el se tudtam képzelni, hogy milyen idő lesz délután. Valószínűleg meg fogunk sülni.

   A poros utat nézve fura érzés fogott el. Itt minden annyira nyugodt volt. Semmi háború, vérontás, paranoia, gyász vagy kétségbeesés. Csak a béke.

   Ahogy közelebb értünk, meghallottuk a gyerekek vidám kacarászását. Mindenki boldog volt, és még kora reggel is tették a dolgukat. Vajon tudják, hogy mellettük háború folyik? Vér és halál sikolyok nehezítik a levegőt? Akkor is ilyen jókedvűek lennének, ha látnák az eseményeket?

    Megráztam a fejemet. Ez nem a mi dolgunk, és nem is éri meg irigykedni.

    Míg Ayame nevetgélve repkedett, addig mi komoran meneteltünk hátul.

    A falu határához érve két őr megállított minket.

  - Kik vagytok, és mit akartok? - támadt le minket gorombán az egyik. Mindegyik kezében lándzsa volt, és páncélzatba öltöztették őket. A kitsunék nagy mágiával bírnak, mégis fegyvert forgatnak? Érdekes.

   Kuro alig hallhatóan morgott egyet, de én kitártam az egyik karomat, jelezve, hogy majd intézem.

  - Osaka Megumi vagyok. A fehér hajú lány Akita Yuki, a fekete hajú fiú pedig Akita Kuro. Beszélni szeretnénk a vezéretekkel - magyaráztam higgadtan.

  - Ayame vagyok - röppent elő a tündér. - A Mágia erdejével kapcsolatosan szeretnél tárgyalni. - A két őr összenézett. Gondolom nem mindennap találkoznak ilyen társasággal.

    Mindent tudóan biccentettek, majd újra ránk figyeltek.

  - A tündér mehet, viszont ti öten itt maradtok - utalt arra a másik, hogy a kutyák se mennek sehova.

    Ayame mit sem törődve velünk berepült, de aztán megállt. Még egyszer hátrafordult, és vigyorogva kiöltötte ránk a nyelvét, amit őszintén szólva nem kellett volna. Tisztán hallottam, ahogy Yukiban elpattant egy ideg. Meg se lepődtem azon, hogy egy kő repült Ayame felé, amit - több mint valószínű - tiszta erőből dobtak.

    Ayame még időben kitért előle, de a felénk jövő fiút eltalálta. A kitsune feje hátrabicsaklott, és hanyatt esett.

    Mindannyian egyszerre fagytunk le. Még Yukinak is elakadt a lélegzete. Most Kuro meredt unottan Yukira. Ennyit arról, hogy békével jöttünk.

  - Gingo-sama! - kiáltotta az egyik őr, és odarohant, míg a másik ránk szegezte a lándzsáját.

    Gingo? Mármint az a Gingo, akivel pár évvel ezelőtt találkoztam? Pillantásom a fekete hajra tévedt, és a sárga szemre. Füle és farka vége fehér volt. Igen, ez kétség nélkül Ő. Remek, Yukinak pont Őt kellett fejbe dobnia, aki a vezér öccse. Nekünk végünk.

    Ayame felkuncogott, és tátogott valamit, amit csak Yuki értett, mert újra felment benne a pumpa. Megint felkapott egy követ, és készült eldobni, de én időben utána kaptam, és leállítottam.

  - Semmi bajom - hallottam Gingo vidám hangját. Ránéztünk, és figyeltük, ahogy feltápászkodik. - Ráadásul nem is volt annyira erős - nyugtatta a kitsunéket, de Yukinál az ellenkezőjét érte el.