Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

13. Fejezet

                          -Megumi- 

   - Nem tudnál egy kicsivel halkabban menni? - szólt rám Yuki, ahogy megzörrent alattam az avar. - Ki tudja hol ólálkodnak azok a vadászok...

   - Mi van? - ráncoltam össze a homlokomat.

   Már bőven fél órája, hogy kutyagolunk az erdőben. Az én járásom egyre lassabb volt, inkább csak vonszoltam magam, míg Kuro és Yuki mellettem olyan ruganyosan sétáltak, akár a macskák.

  - Jól hallottad - fonta keresztbe a karját. - Kilométerekről lehet hallani a csoszogásodat. Maradj nesztelen, mint az itteni állatok.

  - Mert mintha a beszélgetést nem lehetne meghallani... - motyogtam gúnyosan, a reakciómra Yuki felvonta a szemöldökét.

  - Nagyon jól tudod, hogy a legtöbb Osakas a tűz vagy a föld elemét használja. Az utóbbit irányítók érzik, hogy ki járkál a talajon. Ezt csupán azzal érik el, hogy a kezüket a földre teszik, és már érzékelik is a lépéseket. Ha viszont olyan nesztelenül jársz, akár az itt élő állatok, akkor nem vesznek észre - oktatott ki.

   Csak magyarázott, és magyarázott, közben nagyokat bólogattam, még egy ásítást is eleresztetettem. Olyan álmosító volt minden; a korai erdő susogása, az egyenletes járásunk üteme, és Yuki papolása...

   A szívroham jött rám, amikor Yuki olyan erővel ragadta meg a karomat, hogy rándultam egyet.

  - Unatkozol? - Néztem az előttünk sétáló Kurot, ahogy rutinosan hátrapillant, meggyőződve hogylétünkről. Előtte Hachi szaglászott, felderítette nekünk a terepet. Mögöttünk pedig Kira figyelt; minden egyes gyanús hangra morgott egyet.

  - Nem éppen, csak álmos vagyok. Egyébként is. Ezeket már tudom. Én nőttem fel mellettük - válaszoltam, mire Yuki az égre emelte a tekintetét.

  - Ide figyelj! Minden tudást, tapasztalatot hasznosítsd, amit az élettől kaptál, mert csak így maradhatsz életben ebben a háborúban és a világban is - mondta bölcsen, és hátrafordult Kirához, aki nagyon morgott egy mókusra.

   Értetlenül néztem Yukira, aki ugyanígy tett, így találkozott a tekintetünk.

  - Valami baj van? - jött oda mellém Kuro, kezét az egyik kard markolatán pihentette.

  - Az igaz, hogy Kira vadász kutya, de soha nem bántott mókusokat, sőt, nem is morgott rájuk. - Fehér fülei az égnek meredtek, majd Yuki beleszippantott a levegőbe. Kuro ugyanígy tett.

  - Érzek mágikus energiát a levegőben, de az belőled is áradhat - nézett rám Kuro, majd vissza a mókusra.

    Én is követtem a példáját, és belenéztem a mókus szemébe. Az átlagnak fel se tűnne elsőre, még tizedjére sem, de mivel én az Osaka faluban nőttem fel, ezért ismerem a piszkos módszereiket. Ugyan az állatok többségének fekete vagy nagyon sötét barna a szeme, így nem annyira látványos a tekintetükben az örvénylő feketeség, ami arról árulkodik, hogy mágia által megszállva vannak. Nem egy csatát nyertünk meg ezzel a technikával. Viszont ha az irányított ember vagy állat meghal, akkor vele hal az irányító is. Ez amolyan "mindent vagy semmit" alapon megy.

   Ahogy megláttam a kis állat szemében a hömpölygő mágiát, elfogott a jeges nyugalom. Anélkül hogy a mókus látókörébe kerültem volna, mielőtt megszakadt volna a varázslat, rászabadítottam az erőmet.

   Ahogy most is, minden varázslatom előtt hívogatott magához a négy elem. A tűz égett bennem, a pusztítás vágyát súgta a fülembe. A víz a nyugodt gondolkodást erőltetett rám, míg a föld határozottá és szilárddá tett. De a szél a szabadság ígéretét dalolta, így most is őt választottam. Azzal a szabadsággal fogom megölni, amit elvettek tőlem.