Vérfarkasok őrzője 》Befejezett《

11. Fejezet

                         -Kuro-

    A kezemet olyan szorosan szorítottam a hasamhoz, hogy elálljon a vérzés. A ruhám piszkosan tapadt a bőrömre, míg mindkét kezem sikamlós volt a vértől. Hátra pillantva figyeltem a sebesülteket, de közben Yuki ideges járkálását is szemmel tartottam.

    Egy női sikoly szállt fel a csillagtalan égbe, mire odakaptuk a fejünket. Egy fiatal asszony állt megdermedve az oszlop mellett. A fáklya fénye még jobban kiemelte a halálra rémült arcát. Idáig is láttam, hogy remeg a keze, és a könnyei a földre hullanak. A tekintete üresen meredt az egyik halottra.

  - Vigyétek vissza a házába - adtam ki a parancsot, mivel Yuki erre képtelen volt. Nem engedhetjük meg, hogy akadályozza a gyógyítók munkáját. Két katona karon ragadta a nőt, aki hiába rúgkapált, sikoltozott és küzdött, elhurcolták.

  - Ez nem mehet így tovább - kezdte Yuki halk, de határozott hangon. Felesleges volt rákérdezni hogy mégis mi, elég egyértelmű volt, mire célzott.

    Mélyen beszívtam a vértől és acéltól bűzlő levegőt és ránéztem Yukira, aki karba tett kézzel meredt előre.

  - Mit akarsz csinálni? - kérdeztem komoran. Yuki alig észrevehetően rágcsálni kezdte az alsó ajkát és szinte láttam, ahogy forognak az agyában a kerekek.

  - Megumit keresik.

  - Nem... - hátráltam egyet, mintha a szavai pofon vágtak volna. Tudtam, mire akar kilyukadni.

  - Ilyen vérengzés már régóta nem volt - emelte fel a hangját és most úgy szólt hozzám, mint egy igazi parancsnok.

  - Csak itt van biztonságban! - morogtam. Kész voltam arra, hogy akár még Yukival is megküzdjek Megumiért.

  - Vigyázz, kire vicsorogsz! - morgott egy mélyet, és még a fülei is lelapultak, a fehér és éles fogait pedig rám villantotta. Ez nagy figyelmeztetés volt számunkra, amolyan egy határvonal hogy ne tovább. - Kuro, térj észhez! Megumi sehol sincs biztonságban igazán. Legalábbis addig, amíg ez a háború tart.

  - Rendben, de akkor mégis mi a terved?

  - Egyelőre csak vigyük ki innen, és csaljuk el a falutól az Osaka klánt.

  - És azután? Örökké bujkálni akarsz? - Yuki hitetlenkedve megrázta a fejét és a hajába túrt. A hófehér tincsek gazdagodtak pár vörös csíkkal.

  - Mondd Kuro, tudsz te egyáltalán logikusan gondolkodni, ha Megumiról van szó? Mert nekem nem úgy tűnik! Mégis mit vársz? - tárta szét a karját idegesen. - Bújtassam el itt, miközben az Osaka klán folyamatosan a nyakunkon van, és addig mészárolják le a csapatainkat, amíg vissza nem kapják Megumit? Az őseink több éven át tartották a védelmet. Nem most fog elbukni a parancsnokságom alatt, csak azért, hogy Meguminak a haja szála se görbüljön! Úgyhogy kimegyünk innen vele, tudatjuk ezt az Osakasokkal, és menekülés közben kitaláljuk hogyan lehetne áttörni az Osaka védelmét és elvenni a mágiájukat. Nincs több vita! Szedd össze Megumit, és fegyvereket is, meg ételt és italt. Én addig beszélek a vezérünkkel, hogy távollétünk alatt állítson valakiket a helyünkre és csak védekezzenek - ezzel elviharzott, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.

   Leráztam a véráztatta kezemet, mire a vércseppek a talajra hullottak, és a tenyeremet a ruhámba töröltem. Ahogy az elhagyatott utcán gyalogoltam, egyre több kíváncsi szempár szegeződött rám. De amikor az ablakokra pillantottam, a függönyök már elhúzódtak. A néma csendben csak a lépteim zaja és a fegyvereimről lecsöpögő vér hangja hallatszott. Talán Yukinak igaza van... De ez a terv akkor is őrültség. Kész öngyilkosság!

    A fejem hasogatott, egyszerűen nem bírtam gondolkodni se. Meg akartam dörzsölni a homlokomat, de fél úton a kezem megállt. Még mindig véres volt a tenyerem. Mégis mennyi életet kell kioltani, hogy vége legyen ennek az egésznek? Akaratlanul is a korábbi nőre gondoltam, az arckifejezésére, amikor meglátta a halott családtagját vagy éppen a barátját. El se tudom képzelni, hogy én mit csinálnék, ha nevelő anyukám, Yuki vagy Megumi feküdne halottan. A gondolatra is kirázott a hideg. És mégis mit éreznek azok az Osakasok, akiknek meghalt a szeretteik? Ráadásul a tudat, hogy én öltem meg őket, lassan felkúszott a torkomig, és nem eresztett. Csak önvédelem volt - nyugtattam magam. De a savas íz a számban nem ezt mondta. Összeszorítottam a fogamat, hogy ne hányjam el magam.

    Belöktem a gyengélkedő ajtaját és a kihalt folyosón lépkedtem. Csak egy-két beteg beszélgetése törte meg a csendet. Megumi szobájának ajtaját feltéptem és berontottam rajta.

  - Megumi, megyü... - kezdtem, de hamar rádöbbentem, hogy nincs a szobában; az ágy üres volt, a fürdőben nem volt senki, az ablak pedig tárva nyitva volt. Csak a fehér függöny lengedezett az esti szélben. - Francba... - sziszegtem és nekifutásból kiugrottam az ablakon.

    Az érkezésnél a talpam keményen vágódott neki a talajnak, mire a lábam megingott egy pillanatra. De ezzel nem törődtem, egyenesen rohantam a hátsó kapuhoz. Biztos voltam benne, hogy megint hősködik. Ahhoz van szokva, hogy mindent egyedül kell csinálnia. Azonban ez mostantól nem így lesz.

    A tüdőm megtelt hideg levegővel, a fülembe süvített a szél, szinte már szálltam. Fél úton valami hatalmas erő csapódott nekem, mire a következő pillanatban már a másik irányba repültem. Az a legjobb a természetfelettiségben, hogy sokkal hamarabb tudjuk lereagálni a történéseket.

   Könnyedén letettem a lábamat, és nagy port kavarva lefékeztem. De még így is több méterre voltam Yukitól.

  - Megumi eltűnt - közöltem a tényt.

  - Gondoltam - bólintott Yuki. - Tippelj, ki gyógyult meg varázs ütésre?

  - Ella? - ráncoltam össze a szemöldököm.

  - Bingó - csettintett. - Megemlítetted neki a kislányt?

  - Igazából Ő kérdezett rá - ráztam meg a fejemet. - Ez az egész nagyon furcsa.

  - Nekem mondod? Már most fáj a fejem ettől az egésztől!

  - Mi legyen? - húztam el a számat.

  - Megkeressük Megumit. Utána tartjuk magunkat a tervhez. Zöld utat kaptunk. Gyere! - intett és már át is változott farkassá. A hófehér bundája megcsillant a hold fényben, ahogy futásnak eredt.

    Még egyszer visszanéztem a falura, majd én is követtem a példáját. Csak később jutott eszembe, hogy nem vittem ételt és italt, meg kellő mennyiségű fegyvert se szedtem össze.

    A sűrű erdőben haladva egy átlagos ember könnyedén nekiütközhetett egy sötétebb törzsű fának, de mi rutinosan kitértünk előlük, az éles látásunk miatt. Kerültük a világosabb helyeket, és a sötétségben meglapulva követtük Megumi illatát.

    Már közel voltunk hozzá, amikor az állatok motoszkálását és bagoly huhogását egy égzengető robbanás törte meg. Olyan hamar fékeztem le, hogy kis híján előre buktam.

   A talaj még mindig rázkódott alattunk, amikor egymásra néztünk Yukival. A vörös szemében meglepettség és aggodalom tükröződött. Nagyon közel volt a robbanás.

    Ahogy beleszippantottam a levegőbe, a szívem kihagyott egy pillanatra. A füst szaga elnyelte Megumi illatát, de éreztem egy jellegzetes mágikus energiát a levegőben. Több mint valószínű, hogy a zűrzavart Megumi okozta.

   A mellettünk lévő bokor megzörrent, mire támadó állást vettünk fel, Yuki még alig hallhatóan morgott is. Mindketten felkészültünk a legrosszabbra. De a bokorból csak egy igen kormos lány ugrott ki. Először fel se ismertem, de ahogy a göndör fürtöket megláttam, és a virítóan sötétkék szemeket, a megkönnyebbülés hulláma sodort végig rajtam.

   Kettőt se pislogtam, már fel is ugrott a hátamra és megmarkolta a bundámat.

  - Siessünk! A nyomomban vannak - kezdte idegesen Megumi. - Menj egyenesen előre! Majd elmesélem a tervet.

   Nem kellett többször mondania. Yukival belevágtunk az éjszakába, több tucat Osakassal a nyomunkban, és Megumival a hátamon.