Szerelem vakon (Yoonmin ff.) /BEFEJEZETT/

Part. 22

Apám a Chae melletti székre parancsolt és mivel látta, hogy nem fogok tudni sokáig egy helyben maradni így kivette a nő kezéből a tűt, betöltötte és már Jiminben is volt a fájdalmat csillapító folyadék. Én csak mérges, ideges tekintettel kémleltem a nővért aki most elbújdoshatott szégyenében, olyan vörös volt mint anno Hope haja.

Hosszasan figyeltem ahogy mély levegőt vesz a fiatal fiú és próbálja leküzdeni a fájdalmat. Szerencsére a fájdalomcsillapítónak látszott, hogy van hatása ugyanis Jimin arca kitisztult, eltűntek a felhők az arcáról és már nem szorította annyira görcsösen azt a takarót. Apum rátette mutató és hüvelykujját a fekvő fiú egy-egy vattás szemére és megköszörülte a torkát.

-Szia Jimin! Doktor Min vagyok. -a barátságos hangnem nem tűnt el egy kicsit sem de azért hallhatóan feszültebb volt.

Jimin csak nyöszörgött, látszott rajta, hogy sok mindenen ment keresztül az utóbbi egy-másfél napban. Csak legyen jól!

Jimin pov.:

Úgy éreztem csak lecsukom a szememet egy pillanatra aztán az után a másodperc után fel is kelek. Sajnos ez nem teljesen így történt sejtésem szerint. Valami nagyon puha csiklandozta a szemeimet amelyek eszméletlenül szúrtak -és az egyik pillanatban valaki meg is nyomta őket aminek köszönhetően egy kicsit jobb lett-, közben olyan volt mintha valami sipolo dobozban ülnék és zuhannék. Erősen összehúztam a szemöldökeimet, hogyha esetleg valaki lát akkor tudjon segíteni de ez egy idő után nem volt elég, így erősen bele markoltam a mellettem lévő puha anyagba. Hangosabb és halkabb szuszogásokat és fújtatásokat véltem felfedezni a zúgással párhuzamosan.

Egy szúrást kaptam a kezembe, egy-két pillanatra megállt bennem a levegő. Kis idő múlva nem éreztem semmi mást csak a színtiszta létet.

-Szia Jimin! Doktor Min vagyok. -Yoongi apukájának a hangja közelinek hangzott.

Kisebb nyöszörgést próbáltam produkálni, hogy tudja itt vagyok csak egy kicsit sem vagyok olyan állapotban, hogy képes legyek válaszolni.

-Fáj a szemed? -tette fel az első kérdést amire pontosan én sem tudtam a választ.

Most fàj vagy nem? Az előbb biztosan erősen szúrt de most mintha éreznem de mégsem. Hogy van ez? Minden esetre ha el akarom mondani neki, hogy milyen is ez a kellemetlen érzés akkor meg kell próbálnom beszélni.

-A... a-az el-előbb... -nyelnem kellett egyet mert különben úgy éreztem elmállik a torkom. -nagy...nagyon szhúrt de... most nem tu-tudom. -egészen jól normalizálódott a hangon a mondat végére.

-Nem baj, vagyis az de egy jó pont, hogy tudsz beszélni és értelmesen mondod. Ez már fél siker. Valószínűleg azért nem tudod mert az előbb kaptál fájdalomcsillapítót. Szólj ha megint rossz vagy ha gondolod, hogy levehetem a szemedről a védő anyagot. -szavait alig tudta befogadni az agyam, egy kicsit gyorsnak tűnt.

-Re-rendben. -elég sokat hallgattunk.

Vártuk hogy történjen valami, valami ami azt mutatja nagyon rossz vagy jó a helyzet. Nyeltem egyet, egy hangosat ami miatt valószínűleg mindenki felém nézett. A számba dugtak egy szívószálat és mondták, hogy igyak. Nem volt semmi extra, sima víz.

-Yo-yoongi? -próbáltam valami értelmeset összehozni de csak ezt az egy nevet tudtam ki szenvedni az ajkaim közül.

Senki nem válaszolt. Nincs itt? Akkor inkább nem is érdekel az egész látós dolog, nem érdekel hogy fáj. Az jobban fáj, hogy nincs itt. De megígérte! Itt kell legyen, ennyire csúnyán átvertek? Kihasználtak? De mit is használtak ki bennem, hiszen bennem semmi értékes nincs, semmi olyan ami másnak kéne. Nem vagyok olyan szép, nem vagyok olyan aki akárkinek is kéne, hiszen még látni se látok. Nincs pénzem, házam, életem sem nagyon volt. Alkalmam sem volt megismerni az embereket akik olykor felvidítottak, olykor segítettek, olykor mindkettőt meg tették értem de miért? Talán azért mert megsajnáltak, talán azért mert én csak egy vagyok a többi közül aki elhisz mindent mindenkinek csak mert nem lát.

-Yo- ongi. -vártam hogy jöjjön a válasz de semmi.

Gyenge vagyok, gyenge, hiszékeny és szerencsétlen. Törni úgy tudna engem eltörni akárki, hogy még csak rám sem néz, hiszen talán úgy még fair is lenne, talán úgy egy szebb fájdalmam lenne ha lehet így mondani. Úgy még elég lenne csak rám lépni, bele lépni az életembe, nem lenne egyszerűbb kikerülni.

Fájdalmam testileg nem nagyon volt de lelkileg talán rosszabb is lehetett mint eddig. Hiszen ezt egy darab injekcióval nem lehet elmúlasztani -vagyis ha megölnek a cuccal akkor igen-. Szemem sem szúrt már az idegen fájdalom miatt, viszont a könnyek miatt igen.

Ennyire könnyű súly csoport volnék?
Ennyire egyszerű engem átbaszni?
Mire vagyok én jó?
Nem merem megkérdezni senkitől, hiszen ki is válaszolna őszintén? Ki az aki engem nem egy egyszerű, átverhető embernek lát? Aki azt gondolja rólam, hogy érdemes vagyok az életre? És ha ez a műtét nem sikerült jól? Ahogy elindult eléggé úgy tűnik, hogy el lettem cseszve ennél is jobban... ennél is több vagy kevesebb lettem? Nem tudom de azért most nagyon fáj itt belül, amit senkinek sem érdemes kimutatni mert senki sem figyel rá és senki nem tud rajta segíteni.

De hirtelen olyan dolog történt velem ami az alatt az egy pillanat alatt megváltoztatta a gondolkodásomat ami az elmélkedésem után következett.

Hello!
Íme itt van a következő rész is.
Na, szerintetek mi lesz itt? Mi történt? Akinek van egy kis ideje és energiája azt örömmel meghallgatom!😁