Szerelem vakon (Yoonmin ff.) /BEFEJEZETT/

Epilogue 1.

Furcsa érzés volt ott ülni, csendben, halkan, csak néhány autó hangos motor robaja szakította meg a kiváltképp érdekes csendet. Most vallottuk be egymásnak, hogy a kapcsolatunk sokkal több mint barátság, sokallta tobb, mint egyszerű érdeklődés a másik iránt, sokkal több, mint egy erősen kimutatott baráti kötődés, sokkal több mint egyszerű szeretet... szerettem és megbíztam benne vakon, kétségekkel tele de valami mégis újra alkotta bennem iránta a bizalmat és a reményt...

A csendes üldögélésnek egyikőnk sem érezte értelmét megszakítani, hiszen akkor a varázslat megszűnik és lehet elkezdődik valami új de mi ebben a pillanatban ragadtunk és ha nem is magunkért de a másikért, fontos volt hogy még közelebb és megszorosabban húzzuk magunkhoz a mellettünk ülőt. Leírhatatlan boldogság töltött el amint Yoongi mégis vette a bátorságot és úgy döntött, hogy még szebbé teszi együtt töltött perceinket és könnyedén ölébe húzott, fura de mégis borzasztó kényelmes volt annak ellenére, hogy combjai egyáltalán nem tűntek összkomfortosnak.

Felé fordítottam fejemet és egy kis mocorgás után ismételten borzasztó kényelmesen elhelyezkedtem, elvesztem sötét íriszeiben amelyek csak alá támasztották amit mondott; borzasztóan szeret engem. Érinthetetlen messzeségbe húzott a világtól az a szempár amit már ha nem vagyok vak nagyon sok ideje látnék, nagyon sok ideje bíznék de ha nem lettem volna beteg akkor talán sosem találkozok Vele. Ez mind teljes véletlenek sora, hiszek abban hogy semmi sincs előre megírva... mostmár, hogy valaki -nem is akárki- segített abban, hogy lássam a világot.

Arra figyeltem fel, hogy szemeit gyorsan körbe forgatva pislog egy párat és már nem rám néz. Hirtelen kétségbe esésem miatt gyorsan kiugrottam az öléből és arra fele kezdtem el kutatni pillantásaimmal amerre ő fordította fejét, de nem volt ott semmi... vagyis én nem láttam. Megijesztett a tudat, hogy akármennyire is szeret, talán mindig lesz valami fontosabb és/vagy érdekesebb neki mint én. Megszédültem és már csak azon kaptam magamat, hogy valami nedves és keményre seggelek le, ebből azt tudtam következtetni, hogy hátratanyáltam e mellé össze is koszoltam a viszonylag új és nem mellesleg tiszta nadrágomat.

Sajnos/nem sajnos ezzel sem tudtam magamra felhívni a figyelmét ezért inkább ott, az anyaföldön próbáltam össze szedni magamat. Feltápászkodtam egy közeli ág segítségével -meg a kevéske láb izmommal- és a nacim hátsó felét porolgatva pásztáztam a környéket. Még mindig nem láttam semmi különöset de Yoongi akkor is csak azt az egy szerencsétlen, egyedülálló bokrot mustrálta, közben valamit dünnyögött viszonylag halkan és aligha érthetően.

-Bazdmeg, menjetek már el! -végülis tisztán és érthetően tört ki és kezeit az ölébe ejtve bámulta a lábai alatt heverő kitaposott füvet.

-Kik? Én nem látok ott senkit. -néztem továbbra is ugyanarra amerre Yoongi az imént egy viszonylag hangos kiáltást intézett.

-Mostmár én sem, de hidd el nekem, hogy ingyen romantikáért jöttek ki ilyenkor a parkba. -mosolyodott el amikor újra a szemeimbe nézett. -Ne bámulj már ilyen kétségbe esetten, csak Hoseok-ról és néhány haveromról beszélek. Nagyon oda vannak érted de ne ijedj meg, csak kíváncsiak.

Nagyon el kellett azon gondoljoznom hogy ő mit ért az alatt, hogy 'csak kíváncsiak' de inkább nem kérdeztem meg. Nagyobb problémám az volt, hogy nem tudtam ilyenkor mit is kellene csinálni; gyorsan elmenni vagy várni, hogy elmenjenek. Bár ez elég hülye kérdés, persze hogy elmegyünk!

Még mindig fenekemet porolgatva indultam el a park kijárata felé, Yoongi -bár kicsit megrökönyödve- követett majd utolért.

-Szépen leseggeltél. -dícsérete mellett egy nagyot csapott a fenekemre ami miatt fogadni merek, hogy még a maradék földet is kiporolta a nadrágombol.