Szerelem vakon (Yoonmin ff.) /BEFEJEZETT/

Part. 26

A világ legszerencsétlenebbjének találtam magamat, mivel a lépcső megtalálása után az azon lemenetel elég döcögősen sikeredett. Többször is elvesztettem az egyensúlyomat pedig eddig ezzel igazán nem volt nagy probléma, valószínűleg csak az izgatottság miatt. Viszont miután leértem, sikerült észrevennem, hogy pár méterrel arrébb volt lift is.

Vállat rántva kezdtem el újra bolyongani mostmár a kijárat felé ami szerintem igazán nem tartott sok ideig -a lépcsőzéshez viszonyítva-. Az ajtó magától kinyitódott, érzékelte a mozdulataimat és a kis szenzor még rikító fényt is bocsátott ki magából. Amint kiléptem a természetbe egy fura, kellemesen bizsergető érzés futott végig a gerincemen. Fájdalom kisebb jelét kezdtem el érezni a szemem körül amit semmi féle képpen sem lehet a pozitív dolgok közé sorolni.

Nem foglalkozva azzal, hogy mit gondolok vagy milyen rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, lassan és megfontoltan a fák között indultam neki értelmetlen utamnak. Amint kiléptem az első kanyarra amit az ösvény diktált két embert pillantottam meg. Egy férfit és egy nőt, nem hallottam hogy mit beszélnek de a hölgy könnyes szeméből és a férfi szomorú arckifejezéséből ítélve semmi jó témára nem számíthatunk. Elszorult a szívem ahogy láttam, hogy a férfi nehéz testével leroskad a mellettük levő padra és fejét fogva töpreng el valamin.

A nő az eget kémlelte miközben hajtincseit rendezte a helyükre. Mivel kívancsi voltam mit lát én is fel pillantottam a fejünket betakaró boltozatra. Az ég színei valóban passzoltak a kórház kertjében terjengő hangulathoz. Mivel ennél több fajdalamat én aznap már nem nagyon akartam érezni magukra hagytam a szenvedőket, nem az én dolgom... pedig szívesen segítenék nekik.

Egy másik irányba indultam el amelynek útvonalához nem tartozott egy piros pad sem. Semmi hangulatom nem volt tovább keresni így inkább csak megálltam a kősor szélén és fejtegettem magamban, hogy melyik növényhez milyen illat tartozik, hogy a szél mennyire fújja más felé azokat a gondolatokat amelyeket az ember már rég nem szeretne birtokolni.

A sötét "vászonon" lassan kezdtek megjelenni azok a fényes égitestek amelyek hallás alapján egyet jelentenek a romantikával. Először csak egy csillag jelent meg az égen majd még egy és még egy. Olyanok voltak mintha kis könnycseppek pottyantak volna a kék égboltra. Számomra ez nem tűnik romantikusnak, ez a látvány egyet jelent a szenvedélyes fájdalommal amelyet csak a könnyekkel és a beszéddel lehet kiengedni magunkból. Amelyekre most nincs szükségem mert nem érzek ilyet de már a puszta látványtól olyan érzésem van, hogy menten sírni támad kedvem, fáj a tudat, hogy mások még most is szenvednek és az én boldogságom senkit nem váltott meg -vagy talán Yoongiét.

Belefáradtan ebbe a szörnyen depressziós gondolatmenetbe bolyongtam a különlegesen más színű és hangulatú kertben. Az ember hangulata miért nem változik úgy mint ahogy a színek naplemente közben/alatt/után? Miért nem függenek egy valamitől? Miért van mindenkinek más baja, miért szenved mindenki mástól? Annyi kérdés és megint csak megválaszolatlanok maradnak örökre, mert senki sem fogja tudni... soha.

Mert senki sincs aki mindent át tudott volna élni azalatt az idő alatt amennyit ezen a bolygón töltött. Egy embernek sincs annyi tapasztalata, hogy minden társának tudjon választ adni a kérdéseire. Miért nem vagyunk bölcsek?

Újra fel pillantottam az égre amelyen mostmár temérdek csillag pompázott fehéres színben. A fenséges látványt csak egy kis, szerencsétlen felhő zavarta meg, de talán még az sem mert éppen semmivé válni látszott. A sok csillag között meg ült egy nagyobb fényesség amely valószínűsítem a Hold. Görbe alakja arra a díszítő elemre engedett emlékeztetni amely a "park" közepén levő szökőkút látványát ékesíti.

A fájdalmas az egészben az az, hogy a Hold kicsinek látszik pedig valójában igen csak nagy valami amelynek valódi méretét nem sokan csodálhatták meg eddig.

Ámulatomból egy halk tüsszentés ugrasztott ki amely a mögöttem elhaladó nénihez köthető akit észre sem vettem volna. Elég idősnek tűnt, olyan fehér haja volt mint amilyen a rajta levő kórházi ruha is. Fájdalmas arckifejezéssel vonult végig az úton maga előtt tolva a gurulós infúziós állványt. Igaz, annyira még nem ismerem az arckifejezésekhez köthető érzéseket de kifejezetten úgy tűnt szüksége van egy kis segítségre.

Odamentem hozzá és halkan köszöntem neki, először nem tűnt túl barátságosnak hiszen olyan alaposan végig mert ahogy csak lehet majd amikor rájött, hogy én nem akarok semmi rosszat morcosságát semmibe véve mosolygott rám.

-Jó estét fiatalember! -hangja nem éppen tűnt olyannak mint aki nagyon egészséges lenne de igazából mit vártam?

-Segíthetek? -az még semmi hogy én sem találnék vissza a bejárathoz de mostmár segíteni is szeretnek egy idős hölgynek... ez vagyok én!

-Azt nagyon szépen megköszönném. Tudja nekem nincs senki aki segítene. -karját felém tartotta és én hosszú másodpercek után jöttem csak rá, hogy belém kíván karolni, persze én engedelmesen hagytam neki.

-Hogy érti? Biztos van unokája vagy gyereke, nem lehet hogy ennyire magányos legyen... -fájdalmasan lassan haladtunk de azért mégis csak gyorsabban mint ahogy ő eddig ment.

-Há tudja fiatalember, nem olyan könnyű ez. A férjem meghalt már nagyon régen, egyedül neveltem a fiunkat aki nagyon jó gyerek volt, talán nála jobb embert még nem is ismertem, egy hibája volt amely végül a végzetét jelentette a jó kapcsolatunknak. -nagyot sóhajtott, közben egy kicsit megremegett majd folytatta. -a fiúkhoz vonzódott, amely végül az egész családot kiakasztotta így ő 18 évesen elköltözött és azóta nem is láttam. Közben a család többi tagjaival is elvesztettem a kapcsolatot és hát ugye ahogy kérdezted így unokám sincsen.

A szívem össze szorult a borzasztó érzéstől és gondolattól ami belém hasított. Vajon mit szólnának az én nemi identitásomhoz a szüleim? És miért mondja el ezt nekem most ilyen könnyen a hölgy?
A fájdalmat csak tovább ragoszva folytatta a néni;

-Kérlek ígérd meg, hogy te sosem veszel össze a szüleiddel és hagyd nekik hogy átérezhessék a nagyszülői szeretetet!

Éreztem ahogy a szívem lassul és az ájulás felé haladok rohamos gyorsasággal. A lassuló pulzusomat megint az egekbe hajította egy rikacsáló női hang.

-Mrs. Kim, mondtam hogy ne menjen el nélkülem! -mondta a fehér köpenyes nő durcásan de látszott rajta hogy csak megijedt és nem mérges. -Köszönöm, hogy segítettél! -hajolt meg előttem majd tovább paterolta a hölgyet.

Nagyot szusszanva ültem le arra a padra amelyet nem rég ki is néztem magamnak és fejemet fogva gondolkoztam el azon, hogyha nem jön a nővér akkor mit is ígértem volna meg a néninek... olyan dolog amely miatt én már soha nem fogok tudni aggódni.

Sziasztok!
Ez egy hosszú, és unalmas rész lett de valahogy még húzom egy ideig, nem tudom miért.
Azért remélem tetszett és örömmel vettem észre, hogy már majdnem az összes részen meg van a 100 megtekintés ami miatt csak még több motivációt kapok!
Valószínűleg már nagyon kevés rész lesz még ebben a könyvben de már nagyon jól kitaláltam mi lesz a kövi "művemben" szóval remélem tetszeni fog! ^^
Jah és nem felejtettem el a Meanit sem, azzal is igyekszem! ;D