Szerelem vakon (Yoonmin ff.) /BEFEJEZETT/

Part. 27

Miután sikeresen lehiggadtam elindultam a kórtermem felé amelyet kifejezetten hamar megtaláltam. Gyanútlanul nyitottam be hiszen ki lenne bent? Na ez egy nagy hiba volt mert amint felpillantottam, hogy körül nézzek velem szembe egy mosolygós hölgyet találtam aki igazából nem akart megijeszteni de sikerült neki, nagyon ügyesen. Majdnem egy akkorát estem hátra, hogy valószínűleg megint itt maradtam volna de erre nem került sor.

-B-bocsánat. M-megijesztettelek? -hát az biztos, hogy itt nem miattam kéne dadognia.

A szótlanság miatt kényszerűen bámultam őt valami segítség vagy szó reményében.

-N-ne haragudj. Nem tudom tudod-e de ma hazamész, a nevelőd kérte hogy pakoljak össze és ha látlak küldjelek le a büfébe. -kicsit oldódni próbált amellet, hogy közben tényleg azt csinálta amire kérték.

-Rendben, köszönöm szépen. -éppen fordultam ki a teremből amikor elgondolkodtam valamin; -ne haragudj, meg tudod mondani, hogy hol van a büfé.

Egy kissé szedett-vetett útbaigazítás után mostmár ténylegesen elhagytam a kórtermemet és a leírtak alapján kezdtem el utamat. Három idegen hölgy mellett mentem el akik közül az egyiknek egy nagy kötés volt a lábán és sírt. A másik mellette ült és vígasztalta míg a harmadik telefonált és boldogan cseverészett valakivel. Nem tűnt úgy hogy nagyon sajnálná a valószínűleg nagy fájdalmakkal küzdő társát pedig biztosan hozzá tartozott hiszen mellette ült és nagyjából ugyan annyi idősek is lehettek, nem beszélve arról, hogy még át is karolta a másikat.

El nem tudom képzelni, hogy miért nem volt lélekben ott ahol kellett volna lennie de az biztos, hogy nem igazi barát az ilyen. Amikor az egyik szerettünknek fáj valami akkor nekünk is fáj és nem boldogan nevetgélünk valaki mással. Igaz nem sok ideje élek rendes, szociális életet -sőt talán még most sem- de ennyit tudok.

Lassan lelépcsőztem egy másik folyosóig ahol kettő, nálam jó néhány évvel idősebb fiú ácsorgott egy szoba áttetsző üvege előtt. Az egyik keservesen szipogott a másik meg csak szomorúan magához ölelte. Ismerősek voltak, borzasztóan ismerősek de inkább elmentem mellettük is, amikor nagyjából egy síkba értem az üveggel -amely előtt álltak- átpillantottam rajta, az átlátszó anyag túlsó oldalán a néni feküdt -akivel nem is olyan régen beszéltem- lélegezztető gépen.

Màr nem tudom hányadjára szorult össze a szívem. Ekkor jutott eszembe, hogy mit mondott; a fia elment. Akkor lehet hogy most vissza jött, de már késő, nagyon nagyon nagyon késő. Beszélhettek volna egy kicsit hamarabb, de utólag nekem is könnyű bölcsebbnek lenni.

Én is segíthettem volna nekik, nem csak az én bajommal foglalkozni, mikor másnak is fáj. De mikor is tehetettem volna ezt meg? Megálltam a két srác mögött és lassan egy könnycsepp gurult le az arcomon, ez a néni olyan aranyos és mégis mennyi minden fájhatott neki. Nem tudom mennyi ideje állhattam ott amikor a gépek hangos sípolásba kezdtek és utána a pulzus mérő képernyőjén nem hullámzott többet a vonal.

Egy másodperc alatt ott termett két orvos és három nővér de már ők is elkéstek. Ahhoz képest, hogy egy rohanó világnak nevezik azt a teret ahol mi élünk itt mindenki késik.

Az eddig halkan síró fiú most hangos bőgésben tört ki és vége láthatatlan fájdalom látszott az arcán.

Az egyik orvos ki jött hozzá és fejéz lehajtva közölte a még számomra is nyilvánvaló hírt. A folyosó közepén álltam és nem tudtam egy lépést sem megtenni, ilyen ha valaki elveszíti a másikat? Pedig mrg nem is tartoztam hozzá, csak a hangját, egy kicsit a múltjából és az arcát ismertem. Nem tudtam mi a baja, miért van itt, mi tartotta eddig vissza attól, hogy kezdjen egy kellemesebb, kevesebb fájdalommal rendelkező életet. Talán tudta, hogy számára ez már fölösleges, pedig sosem késő újra kezdeni, sosem szabad feladni.

Itt az én példám, én is mennyit szenvedtem míg egy boldogabb létet találtam magamnak nem egyedül, nem fájdalommal telien, nem értelmetlenül.

Az orvosok eltűntek, a fiú még mindig csak a könnyeit engedte a szemeiből de mostmár sokkal halkabban, a gondolatainak szentelte a figyelmét és nem a fájdalmainak. Mint én amikor megkaptam az első festő palettámat és Chaeyoung mondta mindig milyen színt használok éppen, akkor inkább arra figyeltem hogy mit csinálok és nem arra, hogy mi vagyok, mi vesz körül.

Fájdalmasan fordítottam hátat a folyosónak, a keservesen kinéző fiúnak és a mellette ülőnek, annak a pár embernek akinek a néni halála nem számított sokat hiszen ők is csak el indultak a folyosón és nem azért, hogy más fájdalmával küszködjenek hanem hogy a sajátjukat csillapítsák.

Lehajtott fejjel lépkedtem végig a folyosón azon agyalva; vajon az emberek miért sietnek mikor úgyis elkésnek, sőt! Már rég elkéstek, már felesleges erőfeszítés szenvedni azért ami már nem létezik, hacsak nincs az illetőben elég erő, hogy a veszetett is újra tudja alkotni.

Lassan léptem be a büfének kinevezett helyiségbe és egy gyors, fájdalmas szusszantással indultam meg a Chae melletti szék felé.

Hello guys!
Tudom kicsit fura lett de ígérem lassan abba hagyom az időhúzást! Éppen három könyvet akarok egyszerre elolvasni mind emellett még itt van az évvégi javítási időszak szóval Áj hev nó tájm fór vrájting... szóri😶
De tényleg igyekszem és nem tudom megköszönni a sok szeretet amit küldtök a munkám felé...❤️❤️❤️