Phantom (magyarul)

2. fejezet

„Jane! Kész az ebéd!"

Végül letettem a képet, amit már pár perce bámultam. Ki az a H.S.? Miért van itt a képe? Miért van az én szekrényemben?

Összeszorítottam az állkapcsom a rengeteg kicsomagolatlan doboz miatt, mielőtt elhagytam volna a szobám és lementem volna a földszintre.

Elmondjam a fényképet a szüleimnek? Rögtön elvetettem az ötletet. Én találtam a saját szobámba és meg akarom tartani magamnak.

Habár, nem segíthetek, de kíváncsi vagyok. Alig volt valami a házban, amikor beköltöztünk, és ez a doboz elég szentimentálisnak tűnik. Kié lehet? H.S.?

Ahogy a szüleimmel szemben ültem az ebédlőasztalnál, a fiú arcán megjelenő kísérteties mosoly tudott a szemem előtt lebegni. Gondoltam, ez jó, hogy elterelje a figyelmem és ne akarjam magam megölni, találtam egy hátborzongató képet egy poros szekrényben, egy középkori házban. Nos, megígértem, hogy pozitív leszek, nem?

„Tetszik a szobád?"

Apa izgatott szemeibe néztem, kedvetlenül tekertem a villámra a tésztát. „Igen, ez... nagy."

„Nos, vennem kell neked pár új bútort, hogy kitöltse a helyet."

„Rendbe van. Azt hiszem, van elég."

Nyilvánvaló számomra, hogy a szüleim mindig csodálkoznak rajta, miért vagyok negatív és szarkasztikus, miközben ők mindketten vidámak. Szó szerint, minden, amit mondanak vagy csinálnak pozitív jelentéssel bír. Lehetnének az univerzum legoptimistábbá koronázott királya és király nője.

Szeretem a szüleimet. Bár néha csak távol akarok lenni tőlük és a pozitív kisugárzásuktól.

„Szóval Jane," Mondta anya és salátát szedett a tányérjára. „Holnap kezded a sulit."

Sóhajtottam. „Igen"

„Izgatott vagy?"

Csúnyán néztem rá és befejezte a beszédet.

„Gyerünk, szerezhetsz sok új barátot!"

„Túlértékelitek a barátokat."

A szüleim összenéztek.

„Emlékezz vissza miről beszéltünk a költözés előtt, Jane", mondta apa a szemüvege megigazítása közben.

Lenéztem az ételemre.

„A világ gyönyörű hely, ha nyitott vagy rá.", folytatta tovább.

Az alsó ajkamba haraptam a választól tartva.

„Csak mosolyognod kell a világra és az visszamosolyog rád." Mintha alátámasztanák ezt, mindketten szélesen vigyorogtak rám.

Összeszorítottam az állkapcsom. „Ezt nem értitek. Nem értitek és soha nem is fogjátok." Befogtam a számat, ahogyan szavak elhagyták azt, és felálltam, majd arrébb toltam a tányérom.

A szüleim felnéztek rám, tágra nyílt szemekkel. Láttam, hogy attól félnek ismét megpróbálkozom valamivel, és ez csak tovább dühített.

„Istenem, nyugi" Nyögtem. „Nem fogom újra megvágni magam."Elhagytam az ebédlőt, próbáltam megszelídíteni a bennem tomboló haragot.

Becsaptam a szobám ajtaját, néhány mély levegőt vettem. Átsétáltam rajta, hogy a függönyöket behúzzam az ablak előtt, néhány dobozt arrébb lökdöstem az utamból. Sóhajtottam, majd a matracomra ültem, a hátamra feküdtem, majd a plafont bámultam.